Kun Miklós, B. Király Györgyi és Kopper László

„Néhány ezer évvel ezelőtt, leginkább az egyiptomiak azt gondolták, pontosabban hitték, hogy lesz valamiféle élet a halál után is, és hogy a test megint összetalálkozik a lélekkel (ami parkolópályán leledzik valahol), ezért a legokosabb, amit tehetünk, hogy testünket addig is valamilyen módon megőrizzük. Hogy aztán kinek jutott először eszébe a megőrzésnek az a módja, amit ma balzsamozásnak nevezünk, a csuda tudja. Mindenesetre a bölcs papok is magukévá tették az ötletet, mondhatnánk, ki is sajátították. Az biztos, abban az időben a technológia hozzátartozott a mindennapokhoz, nemcsak a gazdagok kiváltságaként, lehetett rendelni többféle szolgáltatást. Persze a pénz és a pozíció akkor sem volt közömbös”

„Balzsamoztak később is? Hát igen... de ahogy teltek az évszázadok, a funkció is változott. A test megőrzése egyre inkább privilegizált esemény lett. Az egyén, akivel mindez megtörtént, mindenképpen piedesztálra emelkedett, nemegyszer hivatalosan is, olyannyira, hogy néha zarándokhely lett a kipreparált porhüvely. Azt mondják, hogy becsúsztak hibák, néha elég súlyosak. Hogy ilyenek előfordulhattak-e, és ha igen, mi történt valójában…?

A magyar patológia megteremtője, Arányi Lajos, az így megkeresett mellékesből tartotta fent egyetemi tanszékét (az állam akkor is fontolgatta a kivonulást a felsőoktatásból). A megrendelők azóta igencsak elfogytak, talán a balzsamozásra érdemesek is, a divat inkább a mélyfagyasztás vagy az őssejtekből újrateremtés, legalább addig, amíg a halál utáni élet fogas kérdése meg nem oldódik. Vagy újra lekerül a polcokról a balzsamozás recepttúrája? A legokosabb, amit tehetek, hogy végigolvasom a következő oldalakat. Még egy patológusra is ráférhet....” – gondolkodtat el Kopper László professzor B. Király Györgyi új könyvéhez (Ki van a koporsóban?) írt előszavában.

Porhüvelyek története

Valójában ki is van a Vörös téri Lenin Mauzóleumban? Egy Madame Tussaud-féle panoptikumi viaszfigura, esetleg félévente „frissen” cserélt hasonmás tetem, vagy valóban Vlagyimir Iljics, akinek neve a bejáraton olvasható? – veti fel a kérdést könyvében a szerző. Hipotézisét arra a kétségtelen tényre alapozta, hogy a kommunizmus múmiáit (Lenint, Sztálint, Dimitrovot, Gottwaldot) két szovjet anatómus, Zbarszkij és Vorobjov preparálta az örökkévalóságnak. Ám szinte biztosan hiba csúszhatott a műveletbe, hiszen később Dimitrovot elhamvasztották, Sztálin koporsójára vasbeton lapokat eresztettek és a „biztonság kedvéért” folyékony betonnal is kiöntötték, Gottwald porhüvelye helyett pedig bizonyíthatóan egy halom protézis került a sírba. B. Király Györgyit a téma még 1994-ben kezdte el foglalkoztatni Maár Gyula Búcsú a kommunizmustól című filmje hatására. Az alkotás Klement Gottwald (1896-1953), a Csehszlovák Köztársaság első munkáselnöke „mumifikálása” körüli furcsaságokról szólt. S ha ilyesmi megeshetett ott, miért ne történhetett volna meg a szocialista régió más országaiban is.

A kommunizmus múmiáinak titkáról a mai napig is csak Lenin kiállított maradványainak vizsgálatával lehetne fellebbenteni a fátylat, ami persze egyelőre lehetetlen. A közszemlére tett, színpadiasan őrzött hulla ma is valóságos attrakció. „Egy tudósítás még Jelcin életében például így idézi a berlini Kurier am Sonntag című lapot: Moszkvában azzal a gondolattal foglalkoznak, hogy Lenin bebalzsamozott holttestét New Yorktól kezdve kiállítják a világ különböző pontjain. A bulvárlapok közé sorolt újság úgy tudja, hogy ilyen terv fekszik Borisz Jelcin asztalán, a bemutatótól márkában számítva hárommillió folyna be az előzetes elképzelések szerint.” – idézi az ötletet a szerző. És elképzelhető, hogy egyszer tényleg indul Lenin-vándorkiállítás?!

Rejtélyes fiatalodás

A Pallas Páholyban február 21-én tartott könyvbemutatón Kopper László patológus professzor a balzsamozásról beszélt, amellyel nemcsak az egyiptomiak és a szovjetek, hanem számos egyéb kultúra is foglalkozott. A XIX. században meglehetősen elterjedt volt a kegyeletnek ez a módja a gazdag polgárság körében. Megrendelték a balzsamozást, komoly mellékkeresethez juttatva ezzel a patológusokat.

„Lenin, aki sokáig Nyugaton élt emigrációban, a kremálást elvetette. Azt mondta, az a normális dolog, hogy legyen egy hely, ahová elzarándokolnak az emberek, de nem bizánci típusú mauzóleumra gondolt” – mesélte Kun Miklós professzor. A történész, kremlinológus Lenin múmiájával kapcsolatban a „szakralitást” hangsúlyozta, az adott kultúrában és társadalmi közegben létező Lenin-kultuszt. A proletariátus vezérét az adott szituációban látszólag az egész ország gyászolta, még azok is, akik nem szerették. Mindez egy bizánci monarchista hagyományra épülő országban történt, ahol a hatalomra került kommunista elit nagyon is tudatosan kezelte a temetés rítusát. Kun professzor megemlítette annak rejtélyét, hogy Lenin múmiája folyamatosan fiatalodik, a megállapítások szerint. És voltak idők, amikor Lenin és Sztálin társbérletben nyugodott a Vörös téri mauzóleumban. „Hogy Lenin fekszik-e ott, a mai napig nem tudom. A leglényegesebb kérdés, hogy miért kellett ez az egész? Részben létrehoznak egy intézetet, ahol Lenin agyával foglalkoztak, azzal, hogy miért volt «zseniális». Emellett más ismert ember agyfelületét is próbálják vizsgálni” – elemezte a kérdést a professzor, és beszélt a tetem tervszerű karbantartásáért felelős Zbarszkij Intézetről, amelyre később rábízták Agostinho Neto angolai vezető mumifikálását is.

A szerző hátborzongató alapossággal jár utána a titkoknak, a múmiagyártás specialistáitól kezdve egészen addig a kérdésig, hogy mit jelentenek a plasztinált és formalinos hullák a tudomány szolgálatában. A könyv a Nemzeti Tankönyvkiadó gondozásában jelent meg.

Urbán Beatrice