Egész más a hozzáállás. Nem tudom, hogy az évente hitelből kifizetett 20 000 dollár, az életkor vagy a keményebb felvételi rendszer teszi-e, de mindenki sokkal lelkesebb. Hajnal négykor kel, hogy a reggeli referálón be tudjon számolni a rábízott betegek éjszakai sorsáról, és este kilencig benn marad, ha úgy kívánják a teendői. Lehet, hogy az is számít, hogy úgy érzi, szükséges a munkája, mert vannak betegek, akikért ő felel. Engem mindenesetre ez nagyon lelkesített, ahogy az is, hogy mindig volt valaki, aki odafigyelt rám. Nem akarom isteníteni a rendszerüket, mert számos hibája van (négyéves az orvosképzés, az elméleti tudáson azért ez meglátszik…), de sok olyan dolog van, amit érdemes lenne eltanulnunk tőlük.

Na, de ne rohanjunk így előre. Honnan is van ez a „töménytelen tapasztalat”? Hadfy Lászlónak hívták az urat, aki sacramentói patológusként a hagyatéka egy részét arra szánta, hogy magyar medikusnak betekintést engedjen a tengerentúli egészségügyi rendszerbe. A sors meg úgy hozta, hogy én egyike lehettem annak a négy hallgatónak, aki kihasználhatta ezt a lehetőséget. Nem tudom, hogy az alapítvány elérte-e a célját és kiküldésünkkel javít-e majd az itthoni állapotokon, de mi mindenképpen életre szóló tapasztalatot nyertük. Az meg külön szerencse, hogy mindezt a napfényes Kaliforniában, a Golden Gate-től egy órányira élhettük át.

Rendezettség, gyorsaság

Két és fél hónapot töltöttünk a sacramentói UC Davis School of Medicine vendégeiként 2007 februárjától. Többhónapos előzetes egyeztetés után sikerült olyan programot kidolgoznunk, ami nemcsak, hogy elfogadhatónak bizonyult a Semmelweis Egyetem illetékes intézményei számára, de nekünk is hatalmas élményt jelentett. A gyakorlat első felében több kisebb szakterület gyakorlatait teljesítettük az USA-ban megszokott obszervációs program formájában, majd a sürgősségi osztályra kerültünk, ahol szinte a rezidenseket megillető önállósággal kapcsolódhattunk be az egyes részlegek munkájába. Hihetetlen élmény volt látni azt a rendezettséget. Lehet, hogy morbidnak tűnik a hasonlat, de a politraumatizáltak ellátása például olyan szervezett és pontos volt, mint egy forma 1-es kerékcsere. Mindenkinek és mindennek megvolt a helye, és olyan sebességgel történtek az események, hogy ha az ember egy percig nem figyelt, legközelebb már egy feltárt mellkasban kotorászó sürgősségis doktorral találhatta szembe magát. Azt hiszem, ezek után senkit nem lep meg, ha azt mondom, nem unatkoztunk.

Az élet persze nem csak a szakmából áll, még ha ezt időnként hajlamosak is vagyunk elfelejteni. A hétvégéken többször fel kellett keresnünk San Franciscót, mert valóban csodálatos. A Yosemite Nemzeti Parkot pedig egyszerűen látni kell! Egy földi paradicsom… Hollywood szerintem még egy nagy fekete limuzinban bejárva is gyenge, de ha az ember a Highway No1-en megy le az angyalok városába, egy helyi magyarnál szállhat meg, és még egy baywatch-os életmentővel is lefotózkodhat, akkor már megéri azt a néhány ezer mérföldet a túra. De ez csak az én véleményem…

Kiváló csapatmunka

Az egész ösztöndíjnak számomra az volt a legnagyobb meglepetése, hogy külföldi hallgatóként az amerikaiaknak kijáró jogosítványokkal ténykedhettünk, ugyanakkor kiemelt odafigyelésben volt részünk. Bár a pályázat kiírásának időpontjában szinte kilátástalannak tűnt belevágni, kiváló csapatmunka eredményeként végül azt hiszem, ma minden egykori résztvevő nyertesnek érezheti magát. Ebben a sikerben hatalmas szerepe volt az egyetemünk Nemzetközi Kapcsolatok Igazgatóságát irányító korábbi és jelenlegi vezetésnek, a Menedzserképző Központ munkatársainak és a kaliforniai egyetem nemzetközi dékánhelyettesének, dr Michael Wilkesnek is. A Dékáni Hivatalban dolgozó pályázat-elbírálók munkáját pedig talán leginkább az minősíti, hogy idén is fogadnak Kaliforniában „sotés” medikusokat. Ezek szerint tehát olyan túl nagy hibát mi négyen sem követtünk el. Mindenesetre a lehetőség adott, és érdemes is élni vele. A Hadfy Programhoz hasonló kezdeményezések pedig – véleményem szerint – egész egyetemünk presztízsét emelik.

Nardai Sándor
(ÁOK VI. évfolyam)