Már jócskán benne járunk az új esztendőben. Hozott meleget, hideget és zömmel rossz híreket. A pénz nem több, a beteg nem kevesebb, és örülhetünk, ha a tavalyi szűk esztendőnél nem szűkölködünk jobban. És nem csak idehaza szorul a nadrágszíj. Az Egyesült Államok költségvetését óriási hiánnyal nyújtotta be az elnök a szövetségi kongresszusnak. Ha jól látom a konstellációt, a rózsaszínű amerikai álomhoz is kölcsönökből finanszírozzák a pihe-puha párnát. De honnan a rengeteg kölcsönpénz? Nem vagyok a számok embere, nem is értek a közgazdaságtanhoz, csak azt tudom: kölcsönkenyér visszajár. Ha nem adom magamtól, egyszer visszaveszi a jogosult. Valamikor legalábbis bezárul a kör, az adósnak benyújtják a számlát. A legkelendőbb árucikk a pénz. Ugyanúgy adásvétel tárgya, mint a kenyér vagy az információ. Aranyat ér tudni bizonyos gazdasági-politikai tranzakciókról... A tőkespekuláció már csak az időseknek hangzik pejoratíven, általánosan bevett dolog.

A nyugdíjas neurológus professzorral fejfájásokról beszélgetek. Azt mondja, stressz a legvégső oka a kínzó főfájásoknak. Látom, hiába a felismerése, eszköztelenül himbálózik ugyanabban a bárkában, amiben páciensei. Gyógyszert és tanácsot tud adni, megoldást nem. Az ember emberből van, s bár fizikai teljesítményének határait pillanatonként felülmúlja, de pszichéje és lelke szabja meg az élhetés határait. Mert lehet éjt nappallá téve dolgozni a bizonytalanság fuvallatát markolászva, de a pszicho, e szürke eminenciás hamarosan fellázad, és markába kapja, felmorzsolja a testet. Először csak ciripelve küldi három rövid között a három hosszút. Hangja egyre erősödik, végül kegyelmet nem ismerve átveszi a hatalmat. Marék gyógyszer mit se használ mulasztani fejfájást, nincs szer álommal simítani az agyon gyűrt ágyneműt.

Tudom, minden kornak megvan a rákfenéje. A mi tehéntejen felnőtt békenemzedékünk csak hallgasson, s legalább hallomásból ismerje meg a háborús borzalmakat! Mint volt, ma már nincs intézményes éhezés. Mindenki láthatja az áruktól roskadó polcokat. Ide, amit lehet, mert holnap nem biztos semmi sem. Mindenkit azon a szinten rángatnak a kényszerek, ahol van. A muszáj akar diktálni, s csak kivételes pillanatokban eszmélünk rá, hogy megéletlenül sorjáznak értékes napjaink. Pereg az időnk, amit pedig azért kaptunk, hogy örüljünk egymásnak, szeressük és jobbítsuk a világot. Az a boldogság és öröm, amit ma nem tudunk, nem merünk megélni, holnap már nem miénk. Nem úgy a miénk, mint lehetett volna.

Tolnai Kata