Meghatározó érzés az ember életében, amikor elkezd múlton, főként a saját múltján gondolkodni. Rendezgetni a történteket, emlékeket, mint mikor a könyvespolc belső sorát rakosgatja rendbe. Kézbe veszi, leporolja, és pillanatok alatt újraéli a hozzá kapcsolódó élményeket. Mikor is jön el az idő, amikor múltja is lesz az embernek szinte észrevétlenül besimulva az örök jelenű fiatalság mögé? Nálam úgy életközép táján kezdte markánsan felütni a fejét, kikukkantott a mindennapok sorából: külön is és egyszerre kezdett élni a múlt a jelennel.

Nemrégiben temettük egy számunkra és a halálnak is még fiatal kollégánkat, s aztán összejött a hajdan együtt dolgozó csapat, akik azóta szétszéledtünk. Ennek az összejövetelnek a talán mások számára is érdekes tapasztalatát szeretném itt megosztani. A vendéglátást köszönő elektronikus levelemre a házigazda a többi közt a követezőt írta: „én voltam talán az egyetlen, akihez már nem illett a régi szerepe. A kiöregedő bonviván sem érzi igazán jól magát a kétmondatos karakterszerepekben, még ha ezt nem is vallja be… Még egy kis filozófia: együtt dolgoztunk, és mégis hány párhuzamos történet van az emberek fejében! Én nem tudom, hogy ő akkor mit és miért; ő nem tudja, hogy én akkor mit és hogyan, és senki sem tudja, hogy ki, mit gondolt akkor és most… De ettől kerek a világ.”

És itt egy válasz a lehetséges számtalanból, az enyém: „Egy kicsit értetlenül, és mégis értve állok válaszleveled előtt. Azt már nagyon régen tudom, hogy ott, ahol legalább ketten vannak, minimum háromféleképpen élik meg ugyanazt az élményt… Ez rendjén is van. Igazából azt furcsállom, hogy az érzik ki szavaidból, mintha nem találnád a magad új, időlepte karakterét. Szerintem úgy vagy jó, ahogy vagy, a kétségeiddel, bizonyosságos bizonytalanságaiddal és azzal a nagyon is emberi hozzáállásoddal, hogy néha nem tudunk mit kezdeni a múltunkkal.

Annyi mindenre nem emlékeztem, vagy másképp emlékeztem én is azokból a történetekből, amik elhangzottak. Mégis jó volt ott lenni. Nagyon meglepett, amikor K., az egykori lap vezető munkatársa azt válaszolta kérdésemre, hogy egyáltalán nem ír mostanában, és nem is hiányzik neki… Az írás valójában egy kabát, amit magunkra öltünk, ha fázunk, de ha melegünk van, lerakjuk? Érdekes látni, hogy ezerfelé ment az emberek élete. Van, aki az újságírásban maradt, van, aki köztisztviselő lett, van, aki vállalkozó stb., de mindenki hordoz fontos részeket magában a különbözően megélt múltakból.

Fájt eltemetni G-t, és nem csak az otromba betonüreg miatt, ahova tették a hamvait, hanem mert végérvényesen lezárult egy jócskán torzóban maradt pálya. De vajon, van-e, lehet-e egyáltalán befejezett, torzótlan élet? A vég mindig ennyire elvarratlan életszőttest hagy maga után?”

Tolnai Kata