Nos, ezt kapta mindenki, aki lakója volt a majdnem össz-egyetemi gólyatábornak a jól bevált tatai táborban. Nem tudom, mi teszi, hogy a hangulat szinte fergeteges minden évben. Próbálom a buja természetre fogni. Hiába, itt nem a víz zsong megállás nélkül, vagy a szellő, hanem a szépreményű egyetemi ifjak, akik legelőbb is nagyot mulatnak boldog mámorukban, hogy immár nem csak várományosok, hanem az ország vezető egyetemének polgári státuszát nyerik el pillanatokon belül. Mindennek jócskán megadják a módját a szervezők, a bizonyos IÖCS kiválasztott tagjai. Zenekarukban idén a főkarmester Lőrincz Ákos ÁOK-hallgató, társa e státuszban Rébb Anikó ELTE biológus hallgató volt.

Ha a kedves olvasó azt hiszi, ez az írás pótolni képes a jelenlétet augusztus 23-28. között a tatai tó partján, az bizony tévedésben van. Mert, ha mindent sorban el is tudnék mesélni, amit ott hallottam és láttam, az se pótolná a megismételhetetlent: a hangulatot, az áradó energiahullámokat, amit a hallgatók vidám hömpölygése sdít fel és okoz. Persze ezt nem így élik meg, ők egyszerűen csak vannak, figyelnek, jönnek-mennek, de – legalább is a maguk számára – észrevétlenül árasztják szanaszét a lendületet, örömöt és várakozást. Rácsatlakozom erre az energiafolyamra, rögtön könnyebb a mosolygás. Tetszik a dolog. Főleg, amikor arról hallok, hogy bár mindenkinek lenne külön fekvőhelye, de nem nagyon akarnak szeparáltan szundítani, így általában egy szobába zsúfolódva töltik az alvásra szánt igen csekély időt, hogy ez alatt is együtt lehessenek.

Hogy akkor mit is takar a címbeli ötcsillagos komfort? Az világos, hogy nem Hilton elhelyezést, hanem valójában annál sokkal többet. A pont jót, az eleget, a várakozás varázslatos leheletét. Lelki-közérzeti luxust. Kérdezem őket: milyen itt lenni? Senkitől nem kapok negatív választ. Hú, nagyon jó, minden klassz (nem tudom miért, de eszembe jut az ebédlői sörfutár szolgálat), szóval egyszerűen szuper, nem is gondoltuk volna, hogy ennyien eljönnek, hihetetlenül jó… Mondják ezt azok, akik még tudnak beszélni, vagyis nem az instruktorok, mert nekik az érkezés napját követő reggelre már nem marad hangjuk. Ez így van rendjén. Ebből is látszik, hogy az élettani törvényszerűségek rendíthetetlenül működnek: a kevés alvás például itt is fárasztó, bár senkit nem érdekel. A reményhadat – ahogy hívom őket –, kemény fából faragták. És ez persze kell, hogy a legnehezebb egyetemet ne csak elkezdeni, de elvégezni is képesek legyenek.

Tolnai Kata