Holló István professzor életének 82. évében eltávozott közülünk. Mély szomorúság tölti el mindazokat, akik ismerték, akik a tanítványai vagy betegei voltak: űrt hagyott a lelkünkben. Szerte az országban és a határokon túl számosan neki köszönhetjük, hogy az életünk így alakult: belgyógyászok lettünk. Eredetileg sokan nem ezen az orvosi területen terveztük a jövőnket, de Holló professzor kristálytiszta logikája, mérhetetlen lexikális ismerete, szakterületeket átívelő tudása lenyűgözött és a belgyógyászat felé terelt minket. Túlzás nélkül állíthatom, megváltoztatta az életünket. És most elment…

Holló István 1926. március 25-én született, orvos-családban. Ő maga sohasem akart orvos lenni, bár a biológia mint tudomány vonzotta. Leginkább az antropológia érdekelte. No meg a kozmológia. Mindkettőhöz élete végéig szoros kapcsolat fűzte, magas szintű tudása e szakmák hivatalos művelőinek is dicséretére vált volna. A korszak, amelyben fiatal éveit töltötte, azonban arra ösztönözte, hogy mégis valamilyen biztos megélhetést nyújtó, praktikus szakma, az orvoslás felé irányuljon figyelme. Orvosi tanulmányait Budapesten, 1945-1951 között végezte. A háború utáni első orvostanhallgató nemzedékhez tartozott, amely mostoha körülmények között kezdte tanulmányait: 1500 fős évfolyamon, jegyzetek nélkül, gyakran tető nélküli előadókban hallgatva a tanárokat. Az egyetem elvégzése után a Semmelweis Egyetemen, az I. sz. Belgyógyászati Klinikán kezdett dolgozni, és ez lett az egyetlen munkahelye. Nagy hatással volt rá a Korányi-iskola, közvetlenül pedig Rusznyák István professzor, akiben elsősorban a szakmai kvalitást és nem a politikusi személyiséget látta. 1955-ben belgyógyász, 1979-ben endokrinológiai szakvizsgát tett. 1963-ban az orvostudományok kandidátusa, majd 1975-ben az orvostudományok doktora fokozatot érte el.

1960-tól négy és fél éven át az I. sz. Belgyógyászati Klinika megbízott tanszékvezetője, feltehetően a világ egyik legfiatalabb vezetőjeként. 1975-től egyetemi tanár, 1981-től az I. sz. Belgyógyászati Klinika kinevezett tanszékvezetője volt. Ez utóbbiról 1993-ban mondott le és 1996-ban vonult nyugdíjba. Aktív időszakában 1979-1985 között az ÁOK oktatási dékánhelyettese, 1985-1988 között az egyetem oktatási rektorhelyettese volt. Az 1970-es években a Gerontológiai Kutatócsoport klinikai osztályát is vezette mellékállásban. Számos kitüntetése közül kiemelendő a Semmelweis Emlékérem (1988), a Korányi Emlékérem (1991), az Apáczai Csere János díj (1993), a SOTE Aranygyűrű (1993) és a Polgár Ferenc „Pro Osteologia” életműdíj (1994).

Oktatóként az alapvető hangsúlyt az orvosi gondolkodásmód, valamint a betegvizsgálat és a leletekből levonható konzekvenciák megtanítására fektette. Tanszékvezető egyetemi tanárként arra törekedett, hogy a klinika állandó munkatársai hármas ismeretanyagot szerezzenek. Megkövetelte az aktuálisan korszerű általános belgyógyászat gyakorlati szintű elsajátítását és alkalmazását. Az általános belgyógyászat ismerete mellett kívánatosnak tartotta a specializálódást is, és annak szükséges mértékét a széles körű konzíliumképességben határozta meg. A specializálódáson belül harmadik ismeretrétegként – kinek-kinek tudományos munkálkodása valamely szűkebb területén – a naprakész elméleti és gyakorlati ismereteket tűzte ki célul. Jelmondata – mondhatnánk: szlogenje – az volt, hogy egy belgyógyásznak az egész orvostudományt tegnapi, a belgyógyászatot mai, és a szűkebb szakterületét holnapi szinten kell ismernie. Számos munkatársa lett a tudományok doktora, egyetemi tanár. A kinevezett egyetemi tanárok mindegyike egy-egy belgyógyászati részterület nemzetközileg is számon tartott vezető egyénisége. Az I. sz., illetve a II. sz. Belgyógyászati Klinika következő igazgatója is a munkatársai közül került ki.

Kutatóként igyekezett munkatársait a különböző orvosi szakterületek határain lévő fontos kérdések vizsgálatára ösztönözni. Úgy gondolta: a határterületi témákat mindkét oldalról vizsgálva az akkoriban gyakran hiányzó legmodernebb módszerek, eszközök nélkül is nemzetközileg jelentős eredmények érhetők el. Ezt a klinika működése, eredményei be is bizonyították.

Saját kutatásait az endokrinológia, illetve anyagcsere-osteológia határterületén végezte. Ez utóbbi téren elindította a korszerű betegellátást is. Különösen az osteoporosisra vonatkozó munkássága jelentős, de fontos szerepe volt az USA-ban napjainkban a harmadik leggyakoribb endokrin betegségként számon tartott primaer hyperparathyreosis széles körű hazai megismertetésében és diagnosztikájának alkalmazásában is. Ugyanez vonatkozik az osteomalaciára is. Életműdíjának indoklása szerint „…vezető szerepe volt a hazai korszerű funkcionális osteológia létrehozásában, az anyagcsere-csontbetegségekkel és osteoporosissal foglalkozó klinikai kutatásokban és betegellátásban”. Számos korszerű endokrinológiai módszert a világon elsők között vezetett be klinikáján, és a módszerek gyors fejlődését sikerült a laboratóriumban mindig új és újabb készülékekkel követnie. Szorosan vett legfontosabb kutatási területe az androgének, különösen a dehidroepiandroszteron-szulfát jelentőségének vizsgálata postmenopausás osteoporosisban, illetve annak akcelerációjában. Ezt a témát nemzetközi kontextusban is elsőként vizsgálta. E kutatások gyakorlati következményeinek vizsgálata ma reneszánszát éli. Több könyve közül az 1967-ben megjelent átfogó osteoporosis monográfiája a világon valószínűleg az első, de mindenesetre a legelsők egyike a témakörben.

Számos hazai tudományos társaság tagja, vezetőségi tagja vagy elnöke volt. Megalapította a Magyar Osteoporosis és Osteoarthrológiai Társaságot, amelynek munkásságát az Európai Unió követendő példának minősítette 3 évvel ezelőtt.

Kevesen tudják, hogy a hobbija a botanika volt. Adyligeti kertjében 2000 különleges növényfajt dédelgetett, köztük olyanokat, amelyek még a Magyar Tudományos Akadémia vácrátóti botanikus kertjében sem voltak fellelhetők. Mélyrehatóan ismerte minden egyes növényét, és diasorozatokkal örökítette meg a bennük rejlő tudást.

Holló professzor nyugdíjba vonulása után is bejárt a klinikára. Szívesen adott tanácsot, konzultált betegekről, terelgette a fiatalokat az ígéretesebb jövő felé. Nem volt megalkuvó, kérlelhetetlen logikája kritikával illette mindazokat, akik munkájuk gyakorlása során vagy erkölcsi magatartásukat tekintve letértek az általa helyesnek tartott útról. Ettől volt hiteles.

Életének utolsó szakaszát betegsége mellett beárnyékolta feleségének szerencsétlen balesete. Mindvégig kitartóan ápolta, zokszó nélkül. Látása megromlott, egyre nehezebben tudott olvasni. Mégis minden hozzáfordulót készséggel látott el tanácsokkal. És ezekből a megszólalásokból soha nem hiányzott a bölcsesség és a humánum. „Sapientis sat”

Fleming írja egy helyütt: „Sok ember dolgozik keményen, némelyik gondos megfigyelő. De a világos gondolkodás nélkül, amely a megfigyelt dolgokat a megfelelő helyre rakja, és helyes perspektívából látja, semmire se jut.” Holló professzor úr gondos megfigyelő és világosan gondolkodó ember volt. Messzire jutott a saját pályáján, s része lett a mi életünknek is. Tudásunk, gondolkodásunk, morálunk nélküle nem lett volna olyanná, amilyenné lett.

Holló professzor elment. Bennünk, tanítványaiban azonban tovább él, és csak remélni merjük, hogy szellemiségének morzsáit legalább tovább adhatjuk a jövő nemzedékének.

Tisztelt Professzor Úr! Ha valaki, Te elmondhatod, hogy „...időtlen fények közt repültem a fényszigettenger porszemszigetén szigetporszemek fényporszeme, én” (Szabó Lőrinc). Nyugodj békében!

Prof. dr. Lakatos Péter egyetemi tanár
I. sz. Belgyógyászati Klinika