Tavaly a Művészetek Palotáját, idén a Budapest Kongresszusi Központot vette kölcsön tanévnyitó ünnepére az egyetem. Még az időjárás is megszeretgette e szép napot, meleg sugarai dédelgették a közönséget. Másképp zajlott az ünnepség, mint tavaly. Mint egy szárnyaszegett óriás madár, mely egyre alacsonyabban köröz a föld felett: még tart az erejéből, de bizony idő kell gyógyítni sebeit. Ez a hangulat ütközött össze a fiatalság mindig könnyed suhanásával, amely vidámító hangulatot hozott az óriás térbe. Ez egy bizonyosan állandó faktor az új és új tanesztendőkben: az ifjak lendülete, mely bár még híján a tapasztalatoknak, viszont telve a világ minden elképzelhető lehetőségével. Bennük a jövő, az ami még nincs itt, de már nyújtózik a világra, s már érezhetően ők is elkezdik cipelni vállukon az állandót, azt ami mindig más, mégis változatlan: a létezést. Elkezdik bontogatni Ibsen hagymáját. Tisztelet nekik, a kezdőknek. S még nagyobb tisztelet azoknak, akik látják bennük csillogni a jövőt, és adnak nekik magukból annyit, s tán még többet is, hogy ne szakadjon meg a múltból eredő jövőbe növő jelen. Figyelem a hangulatot, engedem, hogy vigyen magával, faggatom, mit is akar üzenni, hamar meglelem. Egy sodrás suhan át, egy folyó áramában érzem magam, a Duna hömpölyög. Ekkor kiszakad az érzésből a gondolat: tisztán látom, amint 238 éves múltunk zuhog, árad előre, s már kész a párhuzam. Ahol ered a folyó, ott messze a Fekete-erdőben, csenevész forrás csupán. Aztán ahogy csordogál tovább, egyre több vizet gyűjt magába környezetéből, mígnem eltűnik az azonosság aközött, ami a kezdet és ami a folytatás. Van egy pont, amikortól léte már függetlenné válik a kezdete forrásában csordogáló víztől. Vagyis innentől fogva már önálló, biztos és visszafordíthatatlan. De így van ez szinte mindennel: az immanensen hordozott kezdet csak jelképesen része a dolognak. Hiszen már önállóvá nőtt, függetlenné vált kezdetétől, habár egybenőtt vele. Végig lehet járni a Duna mentét, mint ahogy végig lehet mondani egyetemünk történetét szakadás nélkül: Mária Terézia pátensétől a mai napig. Látni kell, hogy az indulás, bár elhanyagolhatatlan, de csak egy momentum a történeti láncban. Emelkedett pillanatokban, nehéz helyzetekben adhat rövid időre támaszt a kezdet és a múlt. A lényeg: a jelen, vagyis a kifejlett dolog, ami már csak képletesen szívja múltjának emlőjét. Ki tudna megálljt parancsolni egy folyamóriásnak?

Tolnai Kata