Dr. Csömör Sándor professzor, a Semmelweis Egyetem volt klinikai rektorhelyettese, az I. sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika korábbi igazgatója 88 éves korában, 2007. február 21-én elhunyt. Az egyetem halottjától március 26-án a Fiumei úti sírkertben vettünk búcsút.

Példákban gazdag pályafutás az övé, a magyar huszadik századra olyannyira jellegzetes elemekkel. 1919-ben, az I. világháború befejeződése utáni, Magyarország számára sorspróbáló időben született. Tehetsége, szorgalma révén vált első generációs értelmiségivé. 1944-ben, a II. világháború világégése közepette fejezte be orvosi tanulmányait, és lett, katonazubbonyt levetve, pályakezdő doktor. Klinikaigazgatóként, a Magyar Nőorvos Társaság elnökeként és rektorhelyettesként jutott a csúcsra, majd 1990-ben, a rendszerváltást követően adta át a klinikát utódának a megújítás és a huszonegyedik századba való átvitel hitével és reményével.

Az ország szívéből, a Duna-Tisza közéről jött. Keménységében, egyenességében a szülőföld közösségének etikája, a hangsúlyos Petőfi-kultusz, a tiszta és szigorú református családi, ifjúsági indíttatás biztosan mind meghatározó volt. Realitásérzéke, két lábbal a földön állása a büszkén vállalt paraszti származásban, neveltetésben gyökeredző vonás, ugyanakkor a jövőbe tekintő, gyakran ösztönösen „ráérző” remek meglátásainak készségét is bizonnyal a mindig feljebb és mindig előbbre törekvő gazda ősöktől örökölte.

Munkatársait szóban és tettekben, és mindenkori személyes példamutatásával is arra tanította, nevelte, hogy mindig a beteg a leglényegesebb. A legfontosabb erénynek a tisztességet tartotta. Szállóigévé vált a mondata: „Apám, milyen ember vagy? Aztán nem baj, ha zseni!”

A Semmelweis-Tauffer Emlékdíj átvételekor, 6 évvel ezelőtt ezt mondta: „Életemben több mint 20 kitüntetést kaptam, de túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a mostani, a két legnagyobb magyar szülész-nőgyógyász nevével ellátott elismerés a legmeghatóbb számomra. Semmelweis Ignác tanszéki utódaként ezt a kitüntetést megkapni visszaigazolása egész küzdelmes életemnek. Ha újra kezdeném, ismét az orvosi pályát és a szülészet-nőgyógyászati hivatást választanám, ismét következetesen az emberi értékeket tisztelném és kizárólag érdemei szerint osztályoznám az embereket, ismét a betegek szolgálatát tekinteném a legfőbb törvénynek, és ismét legjobb tudásommal, szorgalmammal és kitartásommal vállalkoznék az élet kihívásaira. Hálás vagyok a Sorsnak, hogy ezt a napot megélhettem és kívánom Önöknek, hogy jelentsen a munka és a hivatás olyan örömet és boldogságot az Önök számára is, mint amilyet nekem jelentett a több mint 8 évtizedes életem során. Arra kérdésre, hogy Sándor bátyám, mi a titka a hosszú életnek, azt válaszolhatom: „Csak a légzést soha nem szabad abbahagyni!” A végsőkig való küzdésre és kitartásra buzdító mondata szintén szállóigévé vált klinikánkon.

Csömör professzorral, mint tanszéki elődömmel őszinte tiszta kapcsolatban voltunk, szerettük és tiszteltük egymást. Nagyon sokat jelentett állandó buzdítása, lépéseim visszaigazolása, őszintén velünk együtt örült a klinika megújulásának. Amikor már nem tudott bejönni a klinikára, Sándor-napokon én látogattam meg otthonukban. Éreztem, hogy ragaszkodásomat mindig őszintének tekintette, nem tudnék elképzelni példásabb kapcsolatot tanszéki előd és utód között, és ezt Ő is többször hangoztatta.

Három évvel ezelőtt ünnepeltük 85. születésnapját klinikánk tantermében, s talán ez volt az igazi búcsúzása. Szeretett feleségének halála nagyon megviselte, teljesen visszavonult. De kevés nap volt a szeretett klinikáján, hogy ne idéztük volna, ne gondoltunk volna Rá és ne aggódtunk volna egészségéért. Most végleg itthagyott bennünket, a magyar szülészetet és nőgyógyászatot, amelyért egész életében önzetlenül fáradozott. Csömör Sándor professzor úr termékeny, több mint 60 évet töltött a magyar szülészet-nőgyógyászatban, keze nyoma ott van és ott is marad a szakma működésén és az általa szívvel-lélekkel, lelkiismerettel szolgált Baross utcai klinikán.

Mit tanulhattunk Tőle? A becsületes, dolgos szülői példaképállítást, a tehetséget szorgalommal párosító akaraterőt, a gimnáziumi évek meghatározó szerepét, a kritikus és reális helyzetfelismerést, az új dolgokból a valóban maradandó kiválasztásának a képességét, s a választott hivatás szeretetét és végsőkig való szolgálatát.

Mindent köszönünk Professzor Úr, életműved örökre fennmarad, hűséges tanítványaid, munkatársaid, barátaid és a betegek tízezrei mindig őszinte szeretettel fognak Rád gondolni.

Dr. Papp Zoltán