Rácz Sámuel 1744. március 30-án született Gyulafehérváron Rácz János és Nemes Annamária református székely szülőktől. Jezsuita hatásra már ifjú korában katolizált. Középiskoláit Kolozsvárott végezte, majd Nagyszombatban filozófiát tanult. A bécsi egyetemen teológiát és egyidejűleg jogot is hallgatott, végül a medicinát választotta élete céljául. Orvos-doktori oklevelét 1773-ban szerezte meg „De sanitate conservanda” című dolgozatával. Az ifjú Rácz Sámuel kimagasló vizsgaeredményekkel hívta fel magára a figyelmet.

A diploma megszerzésének évében visszatért Magyarországra, s Nagybányán lett királyi kamarai és városi főorvos. Egy év múlva a kincstár orvosi tisztségét is rábízták. Ez évben vette feleségül Rumbach Borbálát, a nagybányai származású pesti főorvos, Rumbach Sebestyén lányát.

1777-ben a budai orvoskar kinevezte az élettan tanárává, mely tanszéken haláláig adott elő. Híres élettan könyvét, mely az első magyar nyelvű egyetemi tankönyvnek tekinthető, 1789-ben publikálta. Csokonai Vitéz Mihály 1793-ban verssel köszöntötte őt („A hires Rácz Sámuel úrhoz”):

„Uram örvendez a magyar
Haza, hogy a mostani
Eskuláp fiait hallja
Magyar hangon szólani;
Hogy görög-módi ruháit
Hippokrates letette
S magyar köntösre váltotta
S már azt is megszerette…”

Figyelemre méltó úttörő élettani kísérletes kutatómunkát is végzett a nyirokkeringés területén: „Én mégis a kénesőt néha a tejedényekből a bojtokba bé-nyomtam, és sehol más tzellákba kiöntődni nem láttam, melyből az következik, hogy a tejedények a bojtokból vesznek eredetet.”

Oktatott még belgyógyászatot (1785-86), elméleti orvostant és államorvostant (1802-03), valamint anatómiát (1805-07). Felvilágosult, úgynevezett honorácior értelmiségiként fontos céljának tekintette a magyar orvosi szaknyelv kifejlesztését. Az akkori orvosképzés csaknem minden szakágában adott ki magyar nyelvű tankönyveket, melyeket részben maga írt, részben fordított.

Rácz Sámuel 25 tudományos munkát írt, ebből 12-t magyarul, a többit latinul, németül és görögül. A francia nyelvben is jártas volt. Főbb magyar nyelvű művei:

• „Az emberi élet általános ismeretét tanító könyv” (Buda, 1772);
• „Orvosi oktatás, melyben a leggyakrabb és legközönségesebb belső nyavalyáknak jelei és orvosságai röviden leiratnak” (Buda, 1776);
• „A physiologiának rövid sommája” (Pest, 1789);
• „Orvosi praxis, vagyis: A betegségeknek leírása és orvoslása” (Buda, 1801).

Négy tanévben volt dékán, egyben pedig rektor (1793-94). Megkapta a „királyi tanácsos” címet. Több külföldi tudományos társaság választotta tagjává. Pesten hunyt el 1807. február 24-én, 63 éves korában. A Magyar Élettani Társaság a magyarnyelvű egyetemi tankönyvírás úttörőjének tiszteletére 1985-ben Rácz Sámuel Emlékérmet alapított.

Monos Emil, Molnár László, Szollár Lajos