„Életem árnyéka, feleségem” – olvasom egy novellában a minap. Gondolkodóba ejt, hiszen az orvos-író szerző remek novellájában pozitív jelentéstartalmú metaforának szánta. Ő és felesége elválaszthatatlanságát fejezve ki. S amikor szóvá teszem neki, türelmes derűvel hallgatja rosszallásomat. Bennem sokkal inkább negatív jelentésárnyalatok kezdtek kibomlani. Az árnyék nem csak hogy anyagtalan, de sötét is, és nem saját úton jár, hanem léte mástól függ: a fénytől és attól az anyagszerű dologtól, amiről vetül. Az árnyék nem szubsztancia, hanem hiány, a fény hiánya. Még akkor is, ha léte a fénytől függ. Fény nélkül nincs árnyék, de vajon fordítva is igaz? Árnyék és fény nem ugyanannak a létezőnek két, akár ellentétes oldala, hanem a fény és az árnyvető helyzetétől függ.

A tanévnyitó ünnepségekre sereglő hallgatóság zsongásában vidám fényt szoktam érezni. A napos oldal csillogását árasztva, ilyenkor tobzódó öröm szökell könnyeden. Nem így a március eleji hallgatói fórum tömegében. Fegyelmezett, kimért fehérköpenyes fiatalok, bár önfeledten beszélgetnek, mégis valami megfoghatatlan, de érezhető, súlyos sistergés szikrázik a levegőben. Mintha az ismeretlen, s eddig sejtelmes jövő kitárta volna üres zsebét, hogy kiforgathassák a keresgélő kezek: vajon mit és mennyit tartogat nekik az idő? Amolyan számvetésféle, amikor az ember virtuális mérleget készít. Az egyik serpenyőre ráteszi reményeit, vágyait, a másikba a tanulással átvirrasztott hosszú éjszakákat, lemondások kacskaringós sorát, a kötelességtudat miatt megélni elmulasztott élményeket, vagyis mindazt, amiért a jövőben várna kárpótlást. No, igen, amíg van, amíg lehet egyáltalán remélt jövő, amíg a majd nem elérhetetlen, vagy soha... De hogyan lehet túlélni a jövővesztést, annak a majdnak a lefejezését?

A spórolási kényszer rideg pajzsa mögé búvó érveléssel szemben pedig nem lehet partner az árnyékba kényszerített hallgató.

Tolnai Kata