Vajon a véletlen vagy a sors hozta, hogy ilyen ünnepség csokor virágzott ránk a közelmúltban? A sort az 56-os kerek évforduló nyitotta. Gonddal és szívvel tervezett egyetemi ünnepségsorozattal emlékeztünk a forradalomra. Emlékeztünk egyrészt a ma már nem névtelenekre, akiknek fényképe ott látható a Terror Háza oldalában: a forradalom halottaira. És emlékeztünk a forradalom túlélőire, akik – bár kiröppent kezük közül a szabadság remény-madara –, az átélt élményekbe kapaszkodva kibírták a bírhatatlant. Vasesztergályosok, kalauzok, segédmunkások, diákok és értelmiségiek néznek tiszta tekintettel az ovális üvegek alól. Főként fiatal férfiak, de akad köztük középkorú katona, öreg csepeli segédmunkás és néhány asszony is. Megannyi emberi vágy, összetalálkozó akarat ért azonos véget ötven évvel ezelőtt. Nekik, a forradalom halottainak legalább nem kellett elviselni az agyonhallgatás fájdalmát úgy, mint a túlélőknek.

Az egyetemi ünnepségre a szokottnál nagyobb figyelemmel készültek a szervezők, s lám, megvolt a jutalmuk: majdnem megtelt a díszterem az ünnepség első napján, s a másnapi koszorúzásra és emlékkő avatásra is sokan eljöttek.

Ugyanabban a díszteremben ünnepelte az egyetem október 21-én a jubilánsokat, mint ahol két nappal korábban a vetítővásznon láttuk, ahogy jókedvű emberek csinálták a történelmet ötven éve. Összeért a két ünnepség: hiszen a jubilánsok mindnyájan megélték az ötven év előtti eseményeket. Megannyi „élettörténelem” vette át az oklevelet. Összeadva életkorukat, többtízezer év súlya nyomta a termet. A rohanó világ ide tért be kicsit megpihenni, nem siettette senki a lassúdad lépteket.

Aztán jött az egyetem alapítása 237. évfordulója alkalmából rendezett Dies Academicus kétnapos ünnepe, amelynek második napja kezet adott A Magyar Tudomány Ünnepe országos rendezvénysorozatnak azzal, hogy ifjú tudósokat avatott. Az egyik legszebb ünnep, amikor az alma mater elengedi a kezét neveltjeinek: diplomát, doktori fokozatot ad kezükbe, hogy útjukra bocsássa őket. És idén – csak úgy mint tavaly – ismét jött a köztársasági elnök, hogy egy színötös doktor hölgynek aranygyűrűt adjon. Budai Marianna könnyed, szelídnek látszó mosolya mögött kőkemény kitartás húzódik.

Ez a lapszám tehát azokról az egyetemi ünnepekről szól, amelyek legalább egy pillanatra meglassítják az időt, elismerést osztanak, és múlton büszkélkedve adnak erőt az eljövendőhöz.

Tolnai Kata