Az irodalmi est közönsége

Tavaly ősszel jelent meg a Semmelweis Kiadó, valamint a Marketing és Kommunikációs Igazgatóság közös felhívása, amelyben egyetemünk hallgatói, dolgozói számára nyitottak lehetőséget szépirodalmi munkák beküldésére. A cél a legjobb munkák kötetbe foglalása volt.

A pályázat kiíróit is meglepte a nagy érdeklődés, de leginkább az írások kiemelkedően magas színvonala. A megszületett kötet magáért beszél: esszék, versek, novellák Ez van… címmel. A szerzők: dr. Bakos Mónika háziorvos rezidens, dr. Cserháti Zoltán, a Magatartástudományi Intézet PhD hallgatója, prof. dr. Donáth Tibor, az Anatómia Intézet professzor emeritusza, Kiss Hajnal, a Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika oktatásügyvivője, dr. Lampérth Melitta, a Bajcsy Zsilinszky Kórház Pszichiátriai Osztályának szakorvosa, dr. Machovich Raymund, az Orvosi Biokémiai Intézet egyetemi tanára, dr. Polgár Patrícia, a Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika központi gyakornoka, dr. Sántha Ernő, a székesfehérvári kórház nyugdíjas traumatológus osztályvezető főorvosa, Sebestyén Zita frissen végzett gyógyszerész hallgató, valamint dr. Szirmai Imre, a Neurológiai Klinika tanszékvezető egyetemi tanára.

Az irodalmi antológia létrejöttéért tehát köszönet a felsorolt szerzőknek, de nemkülönben a kötet megalkotóinak, név szerint: Kún Évának és Táncos Lászlónak az ötletért, a pályázat gondozásáért, Lantos Júliának a kötet szerkesztéséért és tördeléséért, a Semmelweis Kiadónak a megjelentetésért, a Marketing és Kommunikációs Igazgatóság munkatársainak a június 27-i rendhagyó könyvbemutatóért, az Egészségügyi Főiskolai Kar vezetőinek pedig a bemutató helyszínének rendelkezésre bocsátásáért. A kötethez kedvcsinálónak álljon itt egy részlet Szirmai Imre írásából!

Cserháti Zoltán, Donáth Tibor, Szirmai Imre és Kún Éva

Szerelmetes Gonoszkáim

A tudományos szakirodalom sajnos mély válságban van és ez csak mélyülni fog. …ugyanis két alapvető, az irodalomban nélkülözhetetlen dolgot nem lehet vele tenni: a tárgyat eltúlozni, hogy a figyelem felkeljen iránta, és érzelmeket közölni.

A tudományos szakirodalom odáig jutott, hogy többé nem a hasonszőrűek keresésének eszköze, hanem néhány ember „szakértelmének” lecsupaszított és a fantáziától megfosztott silány eredménye. A közlések elvesztették az eredeti céljukat, hogy rokonságos agyak összegyűjtésében adjanak segítséget. És így lettek a meghunyászkodás szegényes mementói. Senki nem veszi a bátorságot, amikor gonosz és buta véleményt kap a saját munkájáról, hogy megírja a reviewernek, hogy „hülyének tetszik lenni, de azért beszéljük meg”. Ez egyenlő volna a tudományos közlemény darabokra szakításával. Tehát: semmi emotio!

Én azért írok néha szépirodalmat, mert az más! Keresem azokat, akiknek érzelmeik vannak, és bátorságuk a túlzásra, hogy ezzel fontos dolgokra mutassanak.

(Beszámoló: tol–)