Emlékszem a régi, igazi Nagykarácsonyokra. Kint hatalmas pelyhekben hullott a hó, a szobában gyönyörűséges karácsonyfa állt, minden csupa fény, színpompa, melegség és szeretet. Talán még az apró angyalkák pihés szárnyacskáit is felfedezni véltem a csillogó üvegdíszek mögött…

Néhány év múlva a Ságvári Endre raj Mókus őrsének kisdobosaként egy szigorú Lenin-kép alatt ajándékokat adtunk egymásnak osztálytársaimmal. A Jézuska nevében. Ateista Jézuska lehetett. Töpörödött számomra egy kicsit a Karácsony, veszített fényéből, de mivel új játékot fedeztünk fel nővéremmel, nem nagyon bántam, hogy kiderült a Jézuskázásról: kamu az egész. A játék lényege az volt, hogy december elejétől napi rendszerességgel túrtuk végig az összes szekrényt, székekre ágaskodva matattunk a legfelső polcokon – ajándékokat kerestünk. No meg szaloncukrot. És anyuék úgyse veszik észre, ha hiányzik egy szem. Vagy kettő… Persze, 24-én előkerült az agyontöredezett doboz, amely jó, ha negyedrészéig volt cukorkával. Ez már csak Kiskarácsonynak volt nevezhető…

Serdülőkorba lépve a Karácsony rémálommá változott. Vendégjárás felsőfokon. „Hogy megy a tanulás? Hol tanulsz tovább? Van már udvarlód?” – kérdezték a rokonként definiált, ám valójában teljesen idegen személyek. Törpekarácsony…

A rendszerváltás közeledtével az ateista Jézuska már tűnőfélben volt, ám az ünnep szentségét még nem illett hangoztatni. Helyette találtatott ki a Karácsonyról, hogy ez a szeretet ünnepe. Miközben zombifejű, üveges tekintetű, embernek alig-alig nevezhető lények az utcán felállított bódékban fagyos ujjakkal kotorásztak rossz minőségű zoknik, sálak, miegymás között. Morogtak, ordítottak, lökdösődtek. Ma is emlékszem, ahogy sikerült egy mumifikálódott nő elől eloroznom az utolsó akciós kozmetikai csomagot – ám vagyoni helyzetem egyetemistaként azt már nem tette lehetővé, hogy olyan úri huncutságot, mint a vonatjegy, megvegyek. Sebaj! Autóstoppal már bejártam Európát, nosza, ugorjunk neki a hazaútnak. Karácsonykor, a szeretet ünnepén az egyébként 3 órás utat 16 óra alatt tettem meg. Minikarácsony volt ez, több semmiképp…

Aztán a rendszerváltás látványos metamorfózist hozott a Karácsony esetében is. Immár Christmas-nek volt trendi szólítani, Jézuska helyett Santa Claus cipelte az ajándékokat, fényár öntötte el a körutat, a plázákban fenyőfák, ágak, fényes díszek hirdették: nagy esemény közeledik! No meg azt is: Végy! Vásárolj! Vegyél! Elmenekültem a négy fal közé az emberrel, akit szeretek és aki szeret. Kettesben örültünk, mosolyogtunk. Quantumnyi méretűvé zsugorodott a Karácsony, pár órányi nyugalomra és boldogságra.

Az idei év azonban nagy változást hozott. Nem a Jézuska idézte elő, hanem a gólya: 10 hónapos lesz a lányom Karácsonykor. Nagykarácsonyt akarok! Nem elég a karácsonyfa, fenyőágakat akarok, gyertyákat, díszkivilágítást, hóembert a sarokba… Igazi Nagykarácsonyt akarok, még akkor is, ha tudom, hogy lányom számára a karácsonyfa nem lesz más, mint színes, fényes izék tömege, amiket meg lehet kocogtatni, huzigálni. Ha az ajándékoknál sokkal izgalmasabb lesz a színes csomagolópapír, ami zörgethető, tépdeshető és – ha anyu nem figyel oda –, megehető.

De aznap este útjára indul ismét a mese, amikor életében először hallja majd felcsendülni a dalt: „Kiskarácsony, Nagykarácsony…”

Kőrössy Ágnes