Tanulási technikám fejlődésében a legnagyobb előrelépést akkor tettem, amikor középiskolás éveim legelején egyszer csak megértettem a definíciók logikáját. Innentől fogva egy új világba léptem. Nem tartottam többé a személyem ellen irányuló ellenséges villongásnak például egy-egy geometriai idom megtanulandó tankönyvi előfordulását, a legkülönbözőbb forradalmak és államformák egyenesen a barátaimmá váltak, és úgy általában összemelegedtem a fogalmakkal. Falni kezdtem őket. Étvágyam gyarapodván magam gyártottam: besoroltam a dolgot a legközelebbi nemfogalomba, aztán megadtam a differencia specifikákat, vagyis a meghatározandó dolog azon esszenciális ismérveit, amelyek megkülönböztetik a többi azonos nemfogalom alá sorolt dologtól. Ha néha esetlegesség csúszott a definíciós munkába, vagyis nem sikerült a különbségek ütőerére tapintanom, felcsaptam a szótárat…

Nem gondoltam, hogy e lapszám tematikáját meghatározó innovációt hosszabban kellene körülírnom, de megváltoztattam álláspontomat. Mégpedig annak a pimaszul egyszerűnek tűnő kérdésnek a hatására, amit a címlapot készítő képzőművész tett fel nekem. Hogy tudniillik, mit jelent magyarul az innováció. Elgondolkodtatott. Mindenütt ezt hallani. Versenyek, kiírt pályázatok célkeresztjében az innováció. Már az óvodában is hangsúlyt helyeznek az innovatív gondolkodás megalapozására, köztudott, hogy e nélkül elképzelhetetlen a fejlődés, ez biztosítja az élhető jövő gazdasági alapját. És akkor két korty capuccino között csak úgy mellékesen megkérdezi tőlem, hogy mit jelent az, amiről már legalább negyed órája lélegzésmentes lelkesedéssel beszélek neki. Ekkor vált világossá, hogy itt bizony, definíció szükségeltetik. Ezt hozzávetőleg meg is találják e lapszám hatodik oldalán.

Amiről viszont nem olvashatnak a cikkekben, az a többi közt az innováció kiszámíthatatlansága, ami azonban csak látszólagos esetlegesség. Ugyanis az új, egy adott időben, szükségszerűen megjelenik. Gondoljunk például a kerékre. Csak az esetleges, hogy ki és hogyan jött rá a kerék csodára, előbb-utóbb megjelent volna. Nem véletlen az sem, hogy mely tudományos, technikai kérdés kerül adott korban előtérbe. Nevezhetjük akár a korszellem üzenetének is a tudósok által preferált kérdéseket. Egy biztos, az innovatív ember gondolkodása korábbi metódusán gyökeresen képes változtatni vagy egyszerűen csak elhagyja azokat a sémákat, amelyekkel addig közelített vizsgálata tárgyához. Például a huszadik század elején szinte tűrhetetlen állapotokat okozott az utcákon bűzlő lóürülék. Tudósok hada dolgozott a problémán, mígnem tülkölve és pöfögve átgázolt rajtuk az automobil.

A huszonegyedik század megoldandó legnagyobb problematikája az energia, illetve a szerves energiahordozók végessége. Miközben évente kétezer milliárd dollárt költenek ezen a bolygón fegyverekre, ennek csak töredékéért meg lehetne találni a megújuló energiaforrások kulcsát. Arról nem is beszélve, hogy annak birtokában értelmét vesztené a háborúk azon része, amelyeket burkoltan vagy nyíltan az energiahordozók megszerzéséért folytatnak.

Amikor azt mondom innováció, látom a tudós arcán az elégedett boldogságot, amit tudása metamorfózisa okoz. Látom egyszersmind a könnyebb, boldogabb életeket, azt a jót, amit nélküle nem kaphatnánk meg. És látom a tudás fényét, azt a fényt is, amiről Hamvas Béla ezt mondja: „A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.”

Tolnai Kata