Nézem a csöpp, kortalan asszonyt közeledni az ódon margitszigeti szálló halljában. Ahogy tekintetünk összeforr, gyorsabban fogy a távolság, és a mosoly kisimítja lelkünk ráncait. Fél éve búcsúztam tőle ugyanitt, mielőtt sokadjára repült vissza választott kanadai otthonába.

Tudod Katám, Magyarországon úgy elfáradok, főleg a lábam. Nem tudom, miért, talán a rossz járdák – mondja, és szemrevételezi kifogástalanul elegáns cipőbe bujtatott harmincnégyes méretű lábát. Évente kétszer veszi nyakába a nagy utat a most nyolcvannégy éves asszony, hogy lássa fiát, no meg kúráltassa gyógyítást óhajtó ízületeit az óhaza gyógyvizeivel és doktorainak szakértelmével.

Nyugalmasnak tartott életében pezsgés az útra készülés. Ajándékok, programkészítés, csupa izgalom: szokatlan, ennél fogva mással nem helyettesíthető színt hoznak egyformának tartott napjaiba. Megtervezi a tervezhetetlent: teste még ott, de gondolatban már átrepülte az óceánt, fiát öleli és az itteniek szavát issza. Szeret megérkezni.

Kedvenc kávéházunkban ottani élményeiről mesél. Hangjában lemondó szomorúság, amikor az elmenőkről beszél. Az idő nem csak barázdákat ró arcunkra, de bölcsességet is ad, bár megkéri az árát: kénytelenné tesz elviselni, hogy szeretteink letérnek mellőlünk e földi útról az emlékezet végtelenjébe fészkelve magukat. Egyszerű: kőbe, fába, illatba, mosolyba, ízbe, színbe bújva köszöntenek ránk, bármerre visz az útunk.

Györgyi néni ugyanazzal az apró lábbal járta Újpestet, gyereksége szeretett helyszínét, ezzel jött haza – jószerivel gyalog – a koncentrációs táborból, ezen a lábon viselte a szocialista cipőipar „remekét”, amikor ötvenkilencben családjával kivándorolt, és ugyanaz a láb fárad bele a pesti járdákba, amivel otthon könnyedén nyomja vadonatúj Buickja pedáljait.

Ugyanaz a láb? Igen, de ha jól megnézzük, csak mérete és funkciója változatlan. Ha mégjobban vizsgáljuk, azt is megértjük, hogy a lábnak legfeljebb lábbelikhez, járdákhoz és pedálokhoz van köze. Minden lényeges történés az ember életében ugyanis egy olyan úton zajlik, amit akár láb nélkül is be lehet járni.

Vajon, tudjuk-e honnan és hová tartunk ezen a virtuális úton? Amott, a messzibe kúszó homályosság a vége? Ott van a célszalag, amit átszakítva bevégezzük a földi utat, és zsákunkba gyűjtött kincseinkkel átszédülünk a másik, az úttalan világba? Vagy levetkezzük teljesen a földi út minden porát, és véget ér az útonút a temetőben?

Addig, míg nincs bizonyosság odaátról, maga az úton levés a cél.

Tolnai Kata