Előző lapszámunk fókuszában az egyetem legfontosabb funkciója, az oktatás állt. Intézményünk sikeres jövője legnagyobb részt azon áll, sikerül el a képzés összhangját megteremteni régiónk egyetemeivel. Vagyis meglépni azokat a változtatásokat, amelyeket már több is mint tíz éve, hiába emlegetnek a vezetők, mert valódi előrelépés eddig nem született.

Ennek a lapszámunknak vezérfonala a gyógyítás. Az az egyetemi funkció, amely mind az öt karunkat összefűzi. Ez a terület folytonos reformokat élt át az utóbbi évtizedekben, de nem jutott befejezett nyugvópontra a sorozatos átalakítási kísérlet. A rendszerváltás óta, bár mindegyik kormány szándékába vette a reformot, ad hoc, főként takarékossági célú módosításokon kívül, átfogó megújítást nem sikerült véghezvinni. A megoldatlan helyzet szinte pattanásig feszíti a hangulatot minden oldalon: a betegek elégedetlenek, az ellátó rendszerbe vetett bizalmuk kimúlt. Az egészségügyi személyzet életminősége, kilátásai idehaza méltatlanok. A fenntartó is elégedetlen, úgy gondolja, sokkal drágább az ellátás, mint amennyiért racionálisan meg lehetne azt oldani. Folyton szorítani akar a tovább már nem húzható derékszíjon.

Mégis, ha csak a panasz hangján szólok, nem az igazat írom: számos a megújult részleg, osztály, kórterem, műtő, amiről újságunk is rendszeresen beszámol. Nem csak bírálat, de elismerés, köszönet is hallatszik, ha az egészségügy szóba kerül. Egy beszélgető társaságban szinte mindig akad csodaszámba menő történet gyógyításról és példaértékű helytállásról. Magam is tudok ilyeneket: tucat éve anyámat hozták vissza még egy évre az életbe az I-es számú Sebészeti Klinika intenzívesei. Gyerekkori barátnőmet három éve csodával határos módon mentették ki a majdnem későn felismert atoniás szülés halálos veszélyéből. Egy autó két napon keresztül csak neki hordta méhecske módra az igen ritka csoportú vért Budapest kórházaiból. Mindent megtettek eredményesen, ami megtehető volt akkor és ott.

Még a rogyadozó, hámló falak közt, a spórolós félhomályban is megterem a csoda – tudom. Azt is tudom, hogy a gyógyítás elsősorban is személyhez kötött folyamat. Nem csak a pirula, de az orvos, az ápoló személyzet is gyógyszere a betegnek. Mégis, mintha ezek az embergyógyszerek érnék a legkevesebbet az egészségügyben. Pedig nem kell hozzá sok idő, hogy felismerjék saját valódi értéküket: öt-tízszeres fizetésért dolgozhatnak lényegesen jobb körülmények között nem is olyan messze innen. A mostanában pályát kezdőket pedig már nem ragasztja ide a nyelvtudás, a vállalkozó kedv hiánya és a megszokás – búgja már jó ideje a vészharang, de úgy látszik, nincs, aki meghallja...

Tolnai Kata