Blazics Balázs

Ebben az évben is diplomát fog kapni a Semmelweis Egyetem pár száz hallgatója. Megint fordulnak pár fokot a tudomány malmának kövei, s mi finomra őrölt tudással töltve kerülünk a munkaerőpiac polcaira. A forgatókönyv szokásos: idén is rengeteg ex-hallgató indul el az eleinte bizonytalan utakon. Csak az egyéni érzelmek egyediek, mint mindig.

Az emberi időérzékelést tekintve elképzelhetetlenül távolinak tűnt öt évvel ezelőtt az idei nyár. Az Úr 2005. esztendejének június hava, vagyis diplomám átvételének időpontja. Kezembe nyomnak majd egy oklevelet, amin a következő kulcsszó szerepel: DIPLOMA. De leginkább: kezembe nyomnak egy „ítéletet”, mely felelősségről, munkáról, „életmentésről” szól – és életfogytiglanig tart. Itt nincs olyan, hogy „jó magaviselet esetén ideiglenesen szabadlábra helyeznek” vagy „méltányossági alapon mérséklik letöltendő éveim számát”.

Elsőéves koromban megmosolyogtam egyik jegyzetünk következő mondatát: „És ne feledjük: a diploma csak arra jogosít, hogy ez után önállóan tanuljunk tovább.” Ma már teljesen másképp érzek, ha újra eszembe jutnak ezek a szavak, melyeket most, ötödévben nem kevésszer idézek fel magamban, mikor este fáradtan ágyamra ülök vagy épp a patikában a Codeinum Chloratum nevű fehér por centigrammjait mérem ki. Nem a gyakorlatvezetőmnek, és nem az – olykor megmosolyogni való – gyakorlati jegyzőkönyvnek, hanem egy beteg EMBER-nek. No ez már döfi! Nem vicc!

Senki földjén

Amióta államvizsgás gyakorlatomat töltöm, az V. éves curriculum sajátossága miatt, egyszerre érezhetem magam hallgatónak és – elvileg – kereső dolgos állampolgárnak is. Ez meglehetősen ambivalens érzelmeket generál. Kicsit olyan, mint a határátlépésnél a senki földjén állni. Csak most még nincs „útlevelem”. Mégis van valami izgalmas és inspiráló abban, amikor arra a csak nagyjából körvonalazott, sok ponton homályos jövőre gondolok, ami majd szeptemberben rámnyit. Azt hiszem, ezt a belső bizsergést hívják szakmai elhivatottságnak... De még nem ismerem pontosan, mert most érzem először.

Megannyi feledhetetlen buli, közös viccelődések, izzasztó szigorlatok, unalmas előadások, őrülettel és „schizophreniaval” kevert – vizsgaidőszaknak nevezett – hathetes periódusok eltelte után, lám tényleg eljön egyszer az egyetem vége. És a „nagybetűs” élet első napja. Ügyetlen első munkanap, mint az első nap az isiben. Ugyanazt a szerepet kezdjük el elölről játszani az élet színpadán, csak nagyobb díszletekkel. Aztán belejövünk, és a hajnalig bulizó, felelőséggel esetleg ritkán törődő egyetemisták a szakma ambiciózus titánjaivá vedlenek át. És a diploma után akár az EU-ban, akár kicsiny országunkban, de zöld utat kapnak: önállóan tanulhatnak tovább!

Blazics