Sajnálatos módon egy hangadó véleménye általában az egész közösséget reprezentálja, s ez sokszor vélt vagy felnagyított konfliktusokhoz vezet. Megpróbálom most az objektivitás szemüvegén keresztül átgondolni azt a vélt vagy valós konfliktushelyzetet, amely kialakult egy-két cikk miatt. A Semmelweis Egyetem újság február 14-i számában dr. Szalai Klára „Toljuk együtt a tolószéket” című cikkre gondolok.

Szalai doktornő kollégáival együtt fénymásolatban találta klinikai fahjában a vitát elindító írást, Kontár Gábor: Tolószékben az oktatás színvonala című 1992-ben megjelent cikkét. Ezen tények ismeretében kezdjünk el gondolkodni.

A két cikk születése között 13 év telt el. Ez nem azért borzasztó, mert ilyen lassú a kommunikáció az egyetemen, hanem mert ezen idő alatt, úgy tűnik, nem sokat haladtunk előre. Mindkét cikkben érezhető a feszültség, amely azóta gyűlik a „felekben”. Legalábbis a szerzőkben biztosan. Mivel ilyen heves reakciót váltott ki, úgy gondolom, még ma is aktuális problémákról szól. Az oktatóknak és a hallgatóknak vannak bizonyos elvárásaik egymással szemben, ami teljesen normális. Szalai doktornő ezt a következőképpen látja: „...kitérnék a hallgatók embertársaik iránti tiszteletére, amely magában foglalja az oktatók és az intézeti személyzethez való viszonyukat (...) meghatározója lehet az oktatás minőségének.”, „Szívesen venném, ha azok a medikusok, akik nincsenek megelégedve az aktuális oktatóval, kapcsolatukat személyessé tennék az illetővel...”, „A medikusok legtöbbje érdektelenül néz a gyakorlatokon...”. Ezzel szemben Kontár Gábor a következőket gondolja: „...az előadások és egyes gyakorlatok színvonala erősen kívánnivalókat hagy maga után.”, „Mi is az, amit szeretnénk? Élményt és tudást nyújtó előadásokat, emlékezetes és hasznos gyakorlatokat.”. Szerintem egyik oldalon sincsen kifogásolható észrevétel, sőt egymást tökéletessé egészítik ki.

Frontvonalak

Az elvárások mindkét fél szemszögéből jogosak. A kérdés az, hogy a szép elmélet mennyire felel meg a valóságos helyzetnek, valamint a valóság miért olyan amilyen? Ez egy komplex probléma. Nem lesz egyértelmű bűnös. Az okok és az okozatok túl szövevényes hálózatot alkotnak. Problémák mindig vannak hallgató és oktató között, s biztos, hogy mindig lesznek is. Emiatt egyazon problémával az oktatónak olykor ötször-tízszer szembe kell néznie, mivel a csoportok állandóan változnak.

Sajnos a konfliktuskezelést még tanulnunk kell mindkét oldalon. Kontár Gábor úgy gondolja: az oktatók hallgatói véleményezése (OHV) oly módon jelent megoldást, hogy ez egy vizsga az oktatónak, amelynek kétszer futhat neki. Ha először 60 % alatt teljesít, akkor van egy fél éve korrigálni és önvizsgálatot tartani. A következő szemeszter végén pedig újra megkérdezik a hallgatókat és „...amennyiben ez is 60 % alatt van, az illető nem alkalmas az egyetemi oktatásra”. Szalai doktornő úgy gondolja: Kontár Gábor egy dolgot elfelejt: „...az okfejtésből ugyanis a hallgatók hozzáállásának az elemzése kimaradt...”. Én viszont úgy gondolom: erre nincs is szükség, hiszen az indexbe kerülő érdemjegyek valamiképpen épp ezt hivatottak reprezentálni.

A doktornő azonban tovább megy, amit megértek, mert kicsit azért pimaszul provokáló Kontár Gábor cikke, és úgy véli: „Azok az emberek, akik oktatással foglalkoznak, már valamit letettek az asztalra, ők már bizonyítottak. Vajon a hallgatók mit tettek meg azért, hogy méltó ellenfelei (partnerei) legyenek bármely oktatónak?”. Szomorú nagyon. Főleg, ha Kontár Gábor cikkének egy idevágó sorát is idézem: „Az oktatók hallgatói véleményezése az a fegyver, amelyet használhatunk.”. Elszomorodom. Eszembe jutnak dr. Szollár Lajos dékán úr szavai, amiket annyiszor hallottam nyílt napon, gólyatáborban, hogy a diáknak és az oktatónak, tanítványnak és mesternek, különleges a kapcsolatuk és együtt léteznek. Itt a cikkekben pedig háború van. Az oktató és a diák „ellenfelek” és azon dolgoznak, hogy megfelelő „fegyver” legyen a kezükben.

Személyesnek tűnő rossz szavak, rossz helyen. Hangadók, kik véleményükkel megpecsételik egész csoportjukat.

Elfogadás

Én hiszek a józanészben, a logikus gondolkodásban. Nem gondolom, hogy egymás marása megoldáshoz vezet. Átalakulóban az egyetemi oktatás: kreditrendszer, kurrikulum reform, EU és a többiek. Itt az idő, hogy a konfliktust oktató és diák között rendezzük. Fontosnak tartom hangsúlyozni: a hallgatók és oktatók problémái nem általánosak. Sokszor a hasonló tüneteket, viselkedést mutató emberek magatartásának kiváltó tényezői sem egyformák. Mert bár mindkettő hallgató üresen néz a gyakorlaton, vélhetően az egyik az érdektelenség, a másik az előző éjszakai ügyelet fáradtsága miatt. Mert vannak köztünk, akik egyetem mellett munkát vállalnak a megélhetésért. Nem gondolom, hogy ők nem szomjaznák a tudást. Hiszen még dolgoznak is azért, hogy orvosok lehessenek. De az oktatóra is igaz a fenti képlet. Ha valamelyik tanár unalmasnak tűnő előadást tart, ezért nem a képzetlensége okolható. Emberek vagyunk problémákkal, amelyektől olykor nem tudunk megszabadulni. Emiatt még nem lehet elmarasztalni valakit. Inkább segítenünk kellene, hiszen az oktató és a diák, a mester és a tanítvány egy csapat. Mi gyógyítani szeretnénk. És ehhez tisztelnünk, megértenünk és elfogadnunk kell egymást hibáinkkal együtt. Ez az a bizonyos „...emocionális tényező, ami bizonyos szintű intelligenciát feltételez...”, hogy Szalai doktornő szavaival éljek.

Értékrend

Ami pedig a megoldást illeti, eddigi tapasztalatom szerint nem minden oktatóval lehet megbeszélni a problémákat. Általában igaz, hogy a kritikát nehezen nyeljük le, s a hallgató fél, hogy véleménye miatt hátrányba kerül a szóbeli vizsgán. Ezért tartom jónak az anonim véleményformálást. Ehhez persze az kell, hogy csak azt véleményezzük, akit ismerünk, akinek meghallgattuk az előadását, és a témakör ismeretében objektív véleményt tudunk róla formálni. Szerintem az OHV célja nem az, és nem is szabad annak lenni, hogy kiüssük a nem szeretett oktatókat.

Ha megvalósul az egyetemen egy egészséges értékrend, akkor olyan tanár-diák viszony alakul ki, amelyben senkinek sem sérül a személyisége. Remélem, sikerül megtalálni azokat az eszméket, amelyek mestert és tanítványt összekötnek!

Farkas-Kis A. Máté