Nincs annál nagyobb öröm, mint lehámozni a barna csomagolópapírt az újságkötegről. Még árad belőle a festék illata, amikor kinyitom. Sehol egy gyűrődés, ránc, még ujjlenyomat se. Ez az érzet bizony elvész, ha a nyomtatott sajtó végképp átadja a helyét az elektronikus médiának. Több ember több mint kétheti munkáját tartom a kezemben, s bár tartalmát tudom, szinte az összes leírt szó a fejemben, mégis minden megjelenés új és új meglepetést tartogat. Elemeiben külön-külön ismerni valamit, az nem ugyanaz, mint befogadni az egészet. Még akkor sem, ha a munka folyamán mindig arra törekszem, hogy a kész újságot, a majdani végeredményt lássam magam előtt. De az csak képzelet. Az a valóságos, amit a kezemben tartok: színeivel, illatával, hibáival együtt. És itt a bökkenő.

Régen a nyomda ördögének hívták a sajtóhibát. Ördögök szerintem csak a képzeletben vannak, a briliáns fantázia így oldotta meg a hiba beismerését és egyidejűleg a felelősség elkenését, hárítását. Mert bizony a nyomda ugyan nagyon valóságos dolog, de hibázni nem tud. Véteni csak ember képes. A sajtóhiba, az egy olyan elírás, valóságnak nem megfelelő közlés, amit nem szándékosan tesz az újságkészítő. Pillanatra ellankadt figyelmét nem zabolázza, vagy azt hiszi, jót ír, így eszébe se jut ellenőrizni. Pedig, ha picit nagyobb jelenléttel volnánk ott abban, amit csinálunk, rájönnénk, hogy tévedtünk. Ha tudnánk, hogy tévedünk, nem tévednénk, mert kijavítanánk.

A tévedés, a hiba kivédésében az idő lehet a legnagyobb segítség. Ha alszunk a munkánkra egyet-kettőt, és friss fejjel újra elolvassuk, mindig akad javítani, pontosítanivaló benne. De sokszor pont ez az idő, a rálátás lehetősége nem adott. A sajtó percműfaj: nem elsősorban értékét, hanem előállítási sebességét tekintve az.

Nos, átlapozom az újságot, s az öröm után a második gondolat borzongást okozva érkezik: vajon mit hibáztam, milyen elírásokat, pontatlanságokat vétettem ezúttal? Harmadjára aztán hálával gondolok a teremtőre, aki nem olyan szakma felé vezetett, ahol minden egyes tévedésnek visszafordíthatatlan, súlyos következménye lehet. Ha rosszul írunk egy nevet, bosszankodunk néhányan, de szerencsére semmi komoly baja nem lesz az érintettnek. S ha telefonon elnézést kérek tőle, megesik az is, hogy még ő vígasztal engem a hiba miatti szomorúságomban.

Nem az a nagyobb baj, ha hibázunk, hanem az, ha nem ismerjük be, de annál nincs nagyobb hiba, ha nem okulunk belőle.

Tolnai Kata