Zsuzsanna mindig is imádta a matematikát. És általában a tudományokat. Feltétel nélkül hitt abban, hogy a világ megismerésének eme módszere a lehető legjobb, csodálta a tiszta logikát, az okozati összefüggések láncolatát, a kísérleti eredményeket és az elméleti levezetéseket egyaránt.

Aztán néhány hónapja rájött, hogy már a legelső megtanult számtanpélda sem igaz. Mert ugyan 1+1=2, de kiderült, hogy 1 mégis több mint 2. Pithagoras, Bólyai, Fermat tételeit alapjaiban rengette meg Jenci, Karcsi és Gábor – bár a három magyar fiatalember nem fog ezért a teljesítményéért bekerülni a tudománytörténetbe.

Jenci volt Zsuzsa barátja négy éven keresztül, egészen addig, amíg egy „kiállhatatlan, szőke, buta fruska” – ezek Zsuzsa jelzői –, el nem csavarta a fiú fejét. Ám néhány magányos, „szingli” hónap után megjelent a szomorkodó lány életében Karcsi, majd egy hétre rá Gábor.

Ez kicsit meredek, de neked van igazad! – véleményezte a kialakult helyzetet Zsuzsa barátnője, akit az irigység mardosott: két fiú, lehet őket váltogatni, mindig azzal lehet tölteni az időt, akivel az embernek kedve van! Ráadásul Zsuzsa nem hazudós típus, mindkét fiúnak mesélt a másikról, nem akarja becsapni őket – a srácok viszont épp ettől kaptak vérszemet, s még lelkesebben udvarolnak.

Zsuzsanna mégis szívesen lecserélné a kettőt egyre. Mert egy fiú több mint kettő – állítja. De mit tud egy, amit kettő nem képes nyújtani?

Például egy mosolyt. Egy értékes, a lányszívnek oly kedves mosolyt. Mert ha két fiú mosolyog, akkor az csak az arcizmok játéka, nincs jelentése. Ezzel szemben, amikor a Kedves megszokott mosolya jelenik meg az arcon, akkor kisüt a nap, madarak csivitelnek... Ugyanez igaz az érintésekre, simogatásokra is. Még egy idegen masszőr érintése is kellemes – mégse lehet hasonlítani az egyébként ügyetlen kezű Kedves simogatásához. És bármilyen szép lehet valakinek a szeme, egy időben csak egy olyan szempár létezhet, amelybe az ember lánya belemerül, amelyet úgy lehet bámulni hosszasan, mintha a csillagokat néznénk...

– Közhelyes, érzelgős lányregény! – vörösödött el a felsorolást abbahagyva Zsuzsa, majd egyszerűen zárta le az „egy több mint kettő” tétel magyarázását: – De ez van.

A teológusok persze csak helyeslően bólogatnának erre: igen, a Teremtő monogámnak alkotta meg az embert. De az evolúcióval foglalkozó szakértők sem csodálkoznának Zsuzsán: szerintük génjeinkben hordozzuk, hogy egy társhoz ragaszkodjunk, ugyanis ez volt az egyetlen lehetőség a múltban, hogy az évekig növekedő ősembergyermek biztonságban, két szülő támogatásával nőjön fel. A társadalomkutatók pedig még azt is hozzátennék, hogy ne feledkezzünk meg a tanult viselkedésmintákról: olyan világban élünk, ahol már gyermekkorunktól kezdve a nagybetűs Szerelemről, és a nagy Ő-ről hallunk. Csoda, hogy ennyire vágyunk rá?

De Zsuzsannát már nem érdeklik a tudományos fejtegetések, nem akarja eldönteni, a kutatóknak igazuk van-e. Egyszerűen csak társat akar. Egyet. Mindenáron.

Kőrössy Ágnes