Dr. Tarján Enikő

„Az oktatás az egyik legfontosabb dolog az életemben. Számomra ebben teljesedik ki az egyetemi hármas funkció. Hisz 38 éve azon igyekszem, hogy mindazt, amit a gyógyításban vagy a kutatásban teszek, minél jobban továbbadhassam” – vallja a „kiváló oktatói” címmel kitüntetett dr. Tarján Enikő, a Pulmonológiai Klinika docense.

Negyedéves medikák ülik körbe Tarján tanárnőt a klinika egyik szobájában. Nemrég kezdték a pulmonológiai gyakorlatot, ezúttal egy 50 éves nőbeteg anamnézis-felvételéről számolnak be. A tanárnő észrevétlenül irányítja a beszélgetést. „Mondjad bátran” – bíztatja véleményre az egyik hallgatót, dicsér, kiegészíti a válaszokat. Nyomatékosan hangsúlyoz egy-egy részletet, aztán összefüggéseiben is láttatja a kórképet. Kitér a beteg pszichés állapotára, a családtagok aggodalmaira. Röntgenfelvételen mutatja a műtét eredményét, ismerteti a további kezeléseket és a várható kilátásokat. Azután irány a kórterem. Nagyon fontos ugyanis, hogy a hallgatóknak legyen a betegekkel személyes kapcsolatuk. Sajátítsák el a betegség-megközelítés módjait, lássák „pulmonológus szemmel” a röntgenfelvételeket, s a párhuzamosan tanult gyógyszertan kiegészítéseként alaposabban ismerjék meg az e szakterületen használatos medicinákat – nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is. Ez dr. Tarján Enikő pedagógia elve.

Kollegiális szigorral

– Az első perctől kezdve közvetlen légkörre törekedtem, talán belgyógyászati tanulmányaimból hoztam a példát, remek gyakorlatvezetőm volt: a ma már nyugdíjas dr. Hoffman Artur tanár úr az I. Belklinikán. Már egy ideje vezettem gyakorlatokat, amikor dr. Miskovits Gusztáv professzor úr, akkori klinikaigazgató szólt, hogy ezentúl tarthatok tantermi előadásokat is. Ez nagyon nagy elismerést jelentett tőle, mert rendkívül komolyan vette az oktatást, sokat követelt tőlünk. Váratlanul megjelent a foglalkozásokon, föltett néhány kérdést a hallgatóknak és abból mérte le a gyakorlatvezető teljesítményét. Aztán véleményt mondott, főleg, hogy milyen témákra helyezzük a hangsúlyt oktatáskor, sokat lehetett ebből tanulni. Jóvoltából egy szélesebb spektrumú belgyógyászati szemléletet szerezhettem (3 évet töltöttem a III. Belklinikán). A szintén nagy tudású, műveltségű dr. Hutás Imre professzor úr támogatásával meg az infektológiában mélyülhettem el. Ahogy ő bánik az emberekkel, azt tanítani kellene. Dr. Magyar Pál professzor úrtól pedig a hosszú ideje tartó közös tudományos munkánkban kaptam sok segítséget.

Mivel a docens asszony kollégaként kezeli a medikusokat, a betegek is jobban elfogadják őket, néha többet mondanak el nekik, mint a kezelőorvosuknak. Oktatóként nem szívesen buktat, helyette inkább igyekszik kihozni a vizsgázóból a lehető legtöbbet. Az alapvető ismereteket azért megköveteli, hisz emberi életek múlhatnak ezen.

Tudásosztás bőséggel

– Olyannyira kötődöm az oktatáshoz, hogy alighanem a génjeimben is bennevan a tanítás szeretete. Nagyapám tanár volt, fizikus édesapám, dr. Tarján Imre akadémikus pedig 1950-1982-ig vezette az általa szervezett Biofizikai Intézetet az egyetemen, dékáni, tudományos rektor-helyettesi teendőket is ellátott. Irt az oktatás fontosságáról, előadásait kísérletekkel színesítette, én meg érdekesebb, tanulságosabb eseteket mutatok be.

A külföldi diákok nagyon felkészültek – mondja – mindenre aprólékosan rákérdeznek, az utolsó pillanatig kihasználják a foglalkozásokat. Sajnos, a több éves itt-tartózkodás alatt sem tanulnak meg magyarul, így csak a gyakorlatvezető közvetítésével képesek kommunikálni a beteggel. Tarján docensnő részt vesz a pulmonológus és háziorvosi rezidensképzésben, valamint a nővérek és szakasszisztensek továbbképzésében is. Rendszeresen előadásokat tart hazai és nemzetközi konferenciákon, gyakorta felkért előadója kreditpontos szakmai továbbképzéseknek. S éppoly jó érzést jelent számára, ha megfogadják a tanácsait, mint amikor kedvesen emlegetik őt az egykori tanítványok, kik közül sokan szép karriert futottak be azóta.

Jövőért aggódás

– Rajtunk, oktatókon is múlik, hogy milyen orvosok lesznek az utánunk következők – emberileg, szakmailag, mennyire érzik majd tehernek az állandó képzést, felkészülést. Édesapám mondogatta mindig: szeretni kell a tanulást, nem pedig szenvedni tőle. Meg kell találni azt a szépséget, örömet, amit a tudás jelent. Mert az a tied, azt nem vehetik el tőled. Ezért figyelem aggodalommal manapság a felsőoktatási reformelképzeléseket, mert félő, hogy ezek olyan mértékben avatkoznak bele az egyetemi autonómiába, hogy már világhírű orvosképzésünket veszélyeztetnék. Nekünk őriznünk, védenünk kell egyik legfontosabb nemzeti kincsünket, a szürkeállományunkat.

Tóth Andrea