Dr. Jeney András

Dr. Jeney András professzort annak kapcsán kerestem meg, hogy az idén az Egyetemi Doktori Tanács Kiváló PhD Oktató kitüntetésben részesítette tanári tevékenységéért. Jeney professzor 1971-től 2004-ig az I. Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézet farmakobiokémiai laboratóriumát vezette. Az elmúlt 12 évben irányította a PhD képzés onkológiai programját, majd a doktori iskolák átszervezésekor a négy PhD programból kialakított 8. számú Doktori Iskola vezetési feladatait látta el nyugdíjazásáig.

Jeney professzor munkájának nem ez volt az első elismerése. 1990-ben a Magyar Onkológusok Társasága Krompecher díjjal méltányolta a hazai onkológiai közéletben folytatott tevékenységét. Az MTA Kémiai Osztálya a hazai laboratóriumokban előállított vegyületek farmakológiai és farmakobiokémiai tanulmányozásáért 1991-ben Novicardin díjat adott, 1994-ben a Semmelweis Egyetem Huzella – emlékéremmel jutalmazta az I. Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézet kutatócsoportjainak vezetőit, köztük Jeney Andrást is. 1995-ben a 30 éven át végzett onkológiai vizsgálataiért a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki, majd 1998-ban megkapta a Paracelsus díjat.

– Oktatói munkájában mi az, amit a legfontosabb célul tűz maga elé?

– A graduális medikusképzés lényege, hogy a diákok egy kész ismeretanyagot sajátítsanak el.

A posztgraduális PhD oktatásban talán a legfontosabb az önálló gondolkodásmód, az alkotóképesség, a kreativitás fejlesztése. Ugyancsak nagy figyelmet kell fordítani a természetben előforduló, vagy a kísérleti munkában megjelenő események közötti összefüggések, valamint az absztrakciót igénylő lényeglátás képességének kifejlesztésére is a hallgatókban.

– Miért tartja szívügyének a PhD-képzést?

– Az a meggyőződésem, hogy önálló gondolkozású és megalapozott döntéseket bátran vállalni képes szakemberekre van szükségünk az egészségügyben. A PhD képzés nem kizárólag tudósképző iskola, mivel feladata a jövő vezetőinek felkészítése is, akik az általuk választott szakterületen felelősen képesek az újabb és váratlan kihívásoknak megfelelni. A hihetetlenül gyorsan változó orvosi gyakorlat azt igazolja, hogy olyan szakemberekre van szükség, akik képesek alkalmazni az új diagnosztikai és terápiás eljárásokat.

Sikerek

– Mi az, amit legnagyobb sikerének könyvelhet el eddigi munkája során?

– Nehéz erre méltányosan válaszolni! Kevesen mondhatják, hogy felfedezéseket és sikereket egymagukban értek el. A kutatás eredményei nem személyekhez, hanem kutatócsoportokhoz kapcsolódnak. Én abból a szempontból szerencsésnek mondhatom magam, hogy mint farmakológus, mindig megújhodásra ösztönző környezetben dolgozhattam. Angliában, 1963-ban munkatársaimmal megállapítottuk, hogy az alkilező gyógyszerek támadási pontja a DNS, hatásuk szelektivitása azonban a metabolizmusuknak tulajdonítható. Hazatérve, Lapis Károly akadémikus intézetébe hívott, ahol sokat megtudtam a daganatok biológiai sajátosságairól. Kopper Lászlóval, Kovalszky Ilonával, Szende Bélával, Schaff Zsuzsával, Benedeczky Istvánnal, Timár Józseffel és még számos fiatal kutatóval megállapíthattuk a gyógyszerhatás és a sejtproliferáció kapcsolatát, a kémiai és a vírus eredetű májdaganatok malignus tulajdonságait meghatározó génszabályozási zavarokat. Majd az áttétképzésben szerepet játszó proteoglikánok szerepét. Ezek a tanulmányok világosítottak fel arról is, hogy hol kell keresni a tumor specifikus molekuláris támadási pontját és azt az új gyógyszerek kutatására felhasználni. Jelenleg a DNS-től elindulva a génműködés szabályozásának a transzlációs szinten érvényesülő zavaráig jutottam el és annak módosításával szeretném a tumorprogressziót korlátozni.

– Számos neves külföldi kutatóintézetben tevékenykedhetett, ennek ellenére időről-időre hazatért...

– Alkatomnál, neveltetésemnél, felfogásomnál fogva el sem tudtam képzelni, hogy idegenben dolgozzak. Az ember hűséges a hazájához!

– Manapság sok embernél nem hogy értéket nem képvisel, de még a fogalomtárában sem szerepel a hazaszeretet szó. A fiatalok, bármely szakmát nézzük is, külföldi boldogulásban gondolkodnak, amelynek problematikája nem új keletű ugyan, viszont mérete mára annál kétségbeejtőbb. Soha nem kellett megbánnia, hogy a hazája mellett döntött?

– Szerintem nem helyénvaló ilyen dolgokról beszélni! Az élet megismételhetetlen, és több elvárása van egy emberrel szemben. Az életutunkat végig kell járnunk, és szeretnünk kell az életünk! Ez ennyire egyszerű...

– Nem csalódott-e azért, amiért egyik lánya sem követte önt az orvosi pályán?

– Soha nem volt elvárásom, legfeljebb reménységem. Mindig arra törekedtem, hogy saját elképzelésük szerint, önállóan döntsenek, és ez sikerült. Az egyikük gyermekpszichológus, a másikuk jogász, a harmadik lányom pedig közgazdász, és van három unokám is. Önállóak, és családi életükben törekszenek a teljességet megélni.

– Mi az az érték- és normarendszer, amiből erőt merít a mindennapokhoz?

– Református vagyok, és hívő keresztyén szeretnék lenni. Régen úgy gondolták, ez összeférhetetlen az orvosi pályával, ami nekem soha nem okozott problémát. Mint orvos-biológus az idők során egyre inkább rádöbbenek, hogy amit a keresztyén felfogás hirdet, az hogyan érhető tetten a természet törvényeiben. Én azt tanultam meg: ahhoz, hogy az ember kiegyensúlyozott legyen az életben, fegyelmezettségre és mértéktartásra van szükség, ezért kell, hogy legyen egy „zsinórmérték”.

Petkovics Margit