Dr. Szél Ágoston oklevelet ad át (jobbra)

Hagyomány egyetemünkön, hogy a felavató rövid ünnepi beszédben szól azokhoz, akik éppen az imént kapták kézbe diplomájukat. Nem biztos, hogy az útravaló befogadásának ez a legalkalmasabb pillanata, hiszen az avatás után mindenki elfogódott kissé és talán szívesebben tanulmányozná a veretes betűkkel írt, nevüket feltüntető dokumentumokat. Mégis, a fokozatszerzési eljárás során ez az a pillanat, amikor nem Önökön van a cselekvés sora, és néhány gondolat erejéig megoszthatjuk egymással az ünnepi pillanat varázsát. Először Horatius „Ars poeticájából” szeretnék két remek sort idézni: „Sok-sok szép adományt hoznak míg jönnek az évek, s lassan visszaveszik távozva.” Önök most vannak abban az életszakaszban, amikor a legfogékonyabbak, és amikor talán a legtöbb élmény teszi gazdaggá mindennapjaikat. A sok munka eredményét megpecsételő diplomát ne tekintsék babérkoszorúnak, amely csak a siker elismerése. Az is, de ennél sokkal több: jogosítvány és rajtengedély ahhoz, hogy önálló tudományos munkát folytassanak, önálló tudósként vegyenek részt a hazai és a nemzetközi tudományos közéletben, saját nevük alatt nyújtsanak be kutatási pályázatot. Nem pihenhetnek a babérjaikon még akkor sem, ha az elismerést méltán kiérdemelték. Az avatással megszerzett elismerés nem cím, amely arra való, hogy büszkén viseljék, hanem tudományos fokozat, amely felhatalmazás arra, hogy még több tudományos eredményt hozzanak létre, és ne engedjék, hogy a távozó évek lassan visszavegyék ezt a lehetőséget.

Philosophiae Doctor

Ha már elhangzott ennek a két szónak – cím és fokozat – a szembeállítása, engedjék meg, hogy tisztázzak néhány fogalmat, amelyeket sokan jelentésük ismerete nélkül használnak. Ha kilépnek innen, s ünneplő és gratuláló rokonaiknak, barátaiknak elújságolják, hogy doktori fokozatot kaptak, amely önálló tudományos kutatómunkára jogosít, akkor mindenki tudja majd, hogy miről beszélnek. Ha azonban azt mondják, hogy mától PhD („pé-há-dé”) fokozattal rendelkeznek, nem biztos, hogy a betűszó jelentése egyértelmű lesz. Nos, mit is takar a latin rövidítés angol változatának magyaros kiejtése? A latin szó „Philosophiae Doctor” azt jelenti, hogy Önök a filozófia, tágabb értelemben a tudomány doktorai. Mivel a fogalom az angolszász országokban terjedt el először a mai értelemben, annak angolul kiejtett változata, a PhD (pí-éjcs-dí) ismertebb, és talán Önök is ezt a formát használják gyakrabban. Mindazok, akik ezzel a fokozattal rendelkeznek, nevük elé a „Dr” betűket írhatják. A művészi élet kiválóságait a felsőoktatásban a DLA vagy mesterfokozattal ismerik el, amely az artes liberales szó angol változatából, a „Doctor of Liberal Arts”-ból származik, és a szabad művészetek mesterére utal. Azt is tudják azonban, hogy ezeken kívül számos más doktori cím és fokozat létezik. Ilyen az orvosdoktori vagy jogi diploma birtokosai által használt dr., ilyen az akadémiai doktori címet elnyert tudósok által használt „nagydoktori”, és ilyen a ma már nem adható egyetemi doktori vagy „kisdoktori”. És sorolhatnám, hogy országunkban milyen más tudományos és oktatói megmérettetések léteznek – a kandidátustól a tudományok doktoráig, nem is beszélve a habilitációs eljárás eredményeként szerzett elismerésről. Jegyezzék meg, hogy Önök az egyetlen és kizárólag az egyetem által adható tudományos fokozattal rendelkeznek, amely a világon mindenütt nagyjából ugyanazt jelenti. Lehet, hogy a PhD megszerzésének útja országonként változó, de ezt a fokozatot mindenhol elismerik. Ismét engedjenek meg egy rövid gondolatot, amelyet Tatiosz görög filozófus vetett papírra időszámításunk előtt 351-ben: „A bölcsesség nem állomás, ahová egyszer megérkezel. A bölcsesség maga az út; a te bölcsességed az, ahogyan utazol rajta. Aki túl sebesen vágtat, nem látja a tájat.”

Erőnknek öntudata

A tudás megszerzése, az újabb és újabb felfedezések, a konferenciákon megtartott előadások, a tudományos közlemények nem céljai, hanem eszközei tudós életüknek. Eddig talán úgy érezték, hogy a fokozatszerzési követelmények teljesítéséhez szükséges impakt faktorok összegyűjtése maga a cél. Nem, kedves barátaim, mert ha így lenne, akkor pályafutásuk alig különbözne a bankárétól, akit csak a betétállomány növekedése boldogít, annak csökkenése pedig elkeserít. Nekünk, kutatóknak tudnunk kell, hogy a laboratóriumban a mikroszkópban felismert újdonságot, vagy a konferencián a kollégák előtt kifejtett remek ötleteket a nemzetközi tudományos közvélemény nem mindig fogadja lelkesedve. Sokszor évekig kell harcolni, amíg egy-egy izgalmas megfigyelésünkből vagy felfedezésünkből tudományos cikk lesz. A visszautasítás okai sokfélék, olykor a meg nem értés, máskor az öldöklő szakmai verseny, ismét máskor a közép-európai szerzőkkel szembeni bizalmatlanság, de lehet, hogy saját tévedésünk vagy a felismerés jelentőségének helytelen megbecsülése. Mindezekkel számolnunk kell, mégis csodálatos dolog bekerülni a tudományos élet vérkeringésébe, amelyre éppen az imént vették át a jogosítványt. Illusztrációként Eötvös József 1846-ban megjelent „Gondolatok” című munkájának sorait használom: „Nincs nagyobb boldogság a világon, mint erőnknek öntudata; épp azért fő élvezetünket erőnk gyakorlatában kell keresnünk. Amit Lessing mond: hogy ha Isten egyik kezében a valónak egész ismeretét tartaná, s a másikban az ösztönt, mely a valónak keresése, leborulva a Mindenható előtt, az utóbbit kérné tőle – nemcsak a tudományról, de minden földi javainkról áll. Nem a birtok, hanem a törekvés boldogít s győzelmeink legédesebb része azon küzdelmek emlékében fekszik, melyekkel azokat kivíttuk.” Ez a kettőség vár tehát Önökre; lehetséges, hogy egy kitűnő közlemény megjelentetéséhez elegendő a pillanat törtrésze alatt született felismerés, máskor pedig többéves áldozatos munka eredménye is csak a folyóirat-szerkesztőkkel és a bírálókkal folytatott hosszas huzavonát indítja el.

Türelem és hit

Hadd elevenítsek fel most saját életemből két élményt: A nyolcvanas években életem első elsőszerzős cikkén dolgoztam. Nem emlékszem már arra, hogy a szerkesztő hányszor küldte vissza a kéziratot, először teljesen új kísérletek sokaságát követelte, majd a nyelvhelyesség kérdését firtatta, végül egy-egy ábra minőségét vagy méretét kifogásolta. Mindez óriási frusztrációt jelentett. Ma egyike legtöbbet idézett cikkeimnek. Hadd hívjam segítségül most Márai Sándort, aki 1943-ban általában a munkáról írta „Füveskönyve” egyik sokatmondó bekezdését, de én most a tudós munkájára utalok. „A munkához, amely csak a tiéd, amely elől menekülni nincs módod, sem jogod, amely végzeted: nemcsak készség kell, képesség, ismeret, tapasztalás. A munkához nemcsak sugallat kell és kegyelem. S nemcsak egy igavonó állat szorgalma kell hozzá. Mindez kell és mindez kevés. A munkához isteni erény is kell. Ez az erény a türelem. Nem elhagyni a munkát. Nem meghőkölni. Nem megszökni előle. Türelmesen elviselni, úgy, mint egy titokzatos betegséget, napról napra, éveken át, az életen át élni vele, mint a rab a porkolábbal, mint a beteg a nyavalyával, melyet Isten mért rá. A türelem nem az ember erénye. Ha mégis vállalja és gyakorolja, akkor, csak akkor hasonlít néha Istenre.” Egy évtizeddel az előbb felelevenített megalázó publikációs kálvária után a svédországi Lundi Egyetemen arra lettem figyelmes, hogy felvételsorozatomnak minden tagja egyik felén jóval halványabb az immunreakció, mint a másikon. Ha akkor a felvételsorozatot kidobtam volna és csak a hibátlannak tűnő fotókat illesztettem volna be kísérleti naplómba, tudományos pályafutásom talán egészen másként alakul, és azóta is az elszalasztott szerencsén keseregnék. Hála Istennek, nem így történt, pedig joggal gyanakodhattam volna technikai hibára. Az akkori felismerés egy egészen új projekt alapjait rakta le, amelyből azóta rengeteg közlemény született, és a most felavatott doktorok egyike is annak a megfigyelésnek a nyomán jutott el a saját PhD fokozatát megalapozó ismeretekhez. Türelmesnek kell lennünk és hinnünk kell abban, hogy kísérletünket jól építettük fel, és ha hibás vagy nem várt eredményt tapasztalunk, akkor nem szabad megfeledkeznünk arról a lehetőségről, hogy hátha nem tévedés, hanem felfedezés van előttünk. Engedjék meg, hogy azt kívánjam Önöknek, hogy pályafutásuk során minél gyakrabban részesüljenek az imént részletezett „látszólagos tévedés” élményében!

Ismét nagy gondolkodók segítségét veszem igénybe. Kölcsey Ferenc „Országgyűlési naplójában”, 1833-ban írta a következőket: „Én sok kedvetlen csalatkozás után megtanultam, hogy valamely szép remény egyszeri vagy kétszeri, sokszor éppen számtalanszori nem teljesedése miatt sem kell kétségbeesni. A magot elvetjük, s kikél, de fűben eltapodtatik; ismét vetünk, s nemcsak kikél, de fejet hány, s már-már érik, már-már sarló alá dől, midőn felleg támad, s a jég elveri. A kislelkű ember összeharapja ajkait, kezeit egymásba ölti, kétségbeesik, többet nem vet s nem is arat soha. De a lankadatlan férfiú kezdeni s százszor újra kezdeni nem fáradt el; s ha mégsem boldogult, unokájának is meghagyja, hogy merényt merény után kezdjen; s íme egyszer eljön az idő, a mag kikél, nő, megérik, s gazdag aratással örvendeztet. Való, a kezdő már sírban hever, de mi az? Ha az emberiség egészéért kell munkálkodni: ez az egész nem halandó.” Kölcsey szavaival a tanítás és a tanulás, a doktori képzés egyik igen lényeges vonására utalok. Ha az egyetem maga nem más mint „Universitas magistrorum et scholarium”, akkor ez a doktori iskolára még inkább érvényes. Mesterek és tanítványok dolgoznak itt együtt nemes célok érdekében. Az egyik cél a körülöttünk lévő világ megismerése új tudományos felfedezéseken keresztül. A másik a tudományos fokozat megszerzéséhez elegendő tudományos közlemény elkészítése. Ezek a célok a mindennapi munka során eggyé válnak, de ehhez az kell, hogy mesterek és tanítványok együtt küszködjenek és bízzanak egymásban. A doktori képzés ma doktori iskolákban, illetve programokban zajlik, és bár a képzés legkisebb egysége a témavezető és a doktorandusz, hamis illúzió lenne abban gondolkodni, hogy a mester és tanítvány kettőse elegendő a doktori iskola létrehozásához vagy fennmaradásához. Az iskola éppen azt jelenti, hogy a mesterek mesterei is jelen vannak, éppúgy, mint ahogyan a tanítványok mellett lassan újabb tanítványok jelennek meg. A ma diplomát kapott doktoranduszok témavezetői az elmúlt évtizedben sokan maguk is fokozatszerzők voltak, és a Doktori Tanács korábbi elnökeitől, Sótonyi Péter vagy Kopper László professzoroktól alig néhány éve vették át a doktori fokozatot igazoló diplomát. A két kiváló előd említése után talán nem szerénytelenség az oktatás és a tanulás dialektikája kapcsán a vezetés dialektikájára is utalni. Ahogyan Önök témavezetőjük nyomdokaiba lépnek, és a tőlük ellesett mesterfogásokat próbálják gyakorolni, jelenleg a Doktori Tanács elnökeként magam is diáknak érzem magam – annak ellenére, hogy talárban és az egyetem ékes csillagával a nyakamban állok itt. Ezúton szeretném megköszönni mestereimnek, az alapító Sótonyi Péternek és a megszilárdító Kopper Lászlónak, hogy éppen egy esztendővel ezelőtt egy minden tekintetben virágzó Doktori Iskola vezetését vehettem át. Nekik köszönhető a Harold C. Schonberg zenetörténésztől kölcsönzött szavakkal a „Doktori Iskola első aranykora”. Természetesen az új elnök sem dőlhet elégedetten hátra, mivel számos új feladattal kell szembenéznie. Ilyen például a külföldi hallgatók számának növelése a doktori képzésben, és a graduális képzésben elért sikerek kiterjesztése az idegen nyelvű posztgraduális képzésre is. A folyamatosan szűkülő források miatt egyre nehezebb megőrizni a doktori képzés financiális hátterét. Bár az új felsőoktatási törvény nem csorbítja lényegesen a doktori képzés lehetőségeit, nem látszik biztosítottnak a doktorandusz hallgatók kutatási támogatásának fedezete, és az államilag finanszírozott ösztöndíjas képzési idő 3 évről legalább 4 évre történő felemelése sem.

A felnövekvő vezető oktató-kutató generáció képviselőinek, azaz Önöknek a kezében van letéve az a jövő, amely a megváltozott körülmények között az orvosi karokra, az orvosképzésért felelősséget vállaló egyetemekre várnak. Ehhez kívánok Önöknek és magunknak is sok sikert, és búcsúzóul Arany Jánostól szeretnék négy gyönyörű sort kölcsönvenni: „Hajt az idő gyorsan, rendes útján eljár, Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár. Változik a világ, gyengül, ami erős, S erős lesz, mi gyenge volt azelőtt.” Köszönöm szépen, hogy meghallgattak, és szívből kívánom, hogy bölcs emberként, nagyszerű tudósként és kitűnő egészségben, sokáig élvezhessék a horatiusi szép adományokat, amelyekkel bőven áldja meg Önöket az Isten!

Dr. Szél Ágoston, a Doktori Tanács elnöke

* A beszéd elhangzott a PhD fokozatú doktorok avatásán, november 6-án, a NET Dísztermében, az egyetem jogelődje megalapításának 236. évfordulóján rendezett Dies Academicus ünnepségen.

Doktori (PhD) tudományos fokozatot szereztek (2004)

Al-Khrasani Mahmoud	Juhász Gabriella	Parvaneh Farid
Amere Subbarao Sreedhar	Juhász Márk	Radácsi Andrea
Andrikovics Hajnalka	Kapinya Krisztián	Resch Mária
Apáti Pál György	Kerényi Ágnes	Réthelyi János
Aszalós Zsuzsanna	Kiss András	Ruzicska Éva
Bagi Zsolt	Kiss Csaba	Sárady Judit
Bakonyi Tibor	Knoll Zsolt	Sebestény Tamás
Békési Gábor	Kóbori László	Shaun Galloway
Bene László	Kordás Krisztina	Sidó Zoltán
Bozóky Zoltán	Kóthy Péter	Solymosi Tamás
Bursics Attila	Kovács Dóra	Sós Csaba
Csikós Márta	Kozma Tibor Gergely	Sótonyi Péter
Demeter Pál	Kőfalvi Attila	Szabó Zsófia
Dervaderics Mária	Kristó Tita Szidónia	Szalmay Gábor
Döme Balázs	Lakatos László	Szepesi László
Fekete Andrea	Lantos Ákos	Tállay András
Gáldi Gábor	Lengyel Erzsébet	Tamási Viola
Gergely Péter	Lotz Gábor	Tatár András
Gonda Gábor	Lukáts Ákos	Telek Géza
Göőz Mónika	Majercsik Eszter	Tory Kálmán
Gyarmathy V. Anna	Mazákné Kraszni Márta	Tóth Erika
Halasi Tamás	Medveczky Erika	Ujfalussy Ilona
Halász József	Mester Judit	Ujhelyi Rita
Hegedűs Dalma	Mezey Szilvia	Ujpál Márta
Hegyi Krisztina	Miklós Ildikó	Unger Zsuzsa
Helfferich Frigyes	Molnár Zoltán	Valent Sándor
Hermann Péter	Müller Anetta	Várady Péter
Hidvégi Bernadett	Nabil Numan	Veres Amarilla
Holub Marianna Csilla	Nagy Adrienne	Veres Gábor
Hortoványi Eszter	Nagy Ákos Károly	Vincze Éva
Horváth Gábor	Nagy György	Windisch Péter
Horváth Miklós	Németh Éva	Wittner Lucia
Hubina Erika	Nyíri Gábor	Zakariás Géza
Joób-Fancsaly Árpád	Padányi Rita