Dr. Sótonyi Péter rector emeritus

A történelmi folyamat tudatunkban a múlt eseményeinek egybekapcsolásából áll össze, majd az egymásból következő egyedi eseményekké rendeződik. Történelmi múltunk is bizonyítja, hogy az egyetemeinek szerkezeti reformjai kapcsán Pázmány Pétertől, van Swietenen, Trefort Ágostonon, Eötvös Józsefen, Klebersberg Kunón át, a történelmi kitérőktől függetlenül napjainkig az Universitas eszmére épülő felsőoktatási felfogásmód mindenkor, a gazdasági körülményektől is függően, megkülönböztetett figyelmet kapott.

A felsőoktatás meghatározó szerepet játszik a társadalom és a gazdaság korszerűsítésében, az értékek gyarapításában, továbbadásában, valamint hazánk európai integrációs folyamataihoz való csatlakozás feltételeinek megteremtésében. A magyar felsőoktatás jövőjének a harmadik évezred küszöbén egyszerre van szüksége a hagyományok észszerű megőrzésére, a rendszer szerkezetének átalakítására és egyidejűleg a versenyképesség érdekében ténylegesen nagyobb anyagi ráfordításra is.

A felsőoktatás megújulását célzó mindenkori oktatási reformnak pártpolitikai érdekektől függetlennek kell lenni, mert a nemzet hosszú távú jövőjének egyik fontos elemét képezi. Hosszú fejlődés eredménye, ahová ma eljutottunk, de ahol ez idő szerint állunk, az is csupán egy állomás, amit hatékonyabb és megvalósítható, határozott reformoknak kell követniük.

Az európai felsőoktatás szerkezetében bekövetkezett áttörésszerű változások során, a centralizált vezetési rendszerekkel szemben, a decentralizált irányítási elemek szerepének előretörését lehet nyomon követni. A modell általános jellemzője, hogy az állam illetékességét a különböző törvények és rendeletek csupán alapkérdésekben szabályozzák. Az autonómiának ezzel egyidejűleg úgy biztosítanak nagyobb teret, hogy fenntartják a versenyképes minőségű költségvetési támogatások felhasználásának és elosztásának szigorú ellenőrzését, melyre általában független intézményi szervezetet hoznak létre.

Az autonómia értelemszerűen sajátos intézményi szabadságként is felfogható. Gyakorlatának történelmileg is kialakult alappillérei vannak. Mindenekelőtt az oktatás és a kutatás szabadságának alkotmányos elve, amely az állam és az autonómia kapcsolatát, illetve az önkormányzatiság irányelveit alapozza meg.

A következő terület a jogi szabályozás kérdése, ahol az államnak úgy van meg a maga feladata, hogy szerepvállalása a jogszabályok betartását és a felügyelet törvényességi ellenőrzését foglalja magában. A harmadik elem a minőségbiztosítás, amely érdemben nem is kimondottan állami feladat, mert a Magyar Akkreditációs Bizottság nem közhatalmi vagy közjogi státusszal rendelkező testület, mert állásfoglalásai a miniszteri határozatok által válnak közjogi döntésekké.

Tartalmának elemzésekor kiindulhatunk abból is, hogy az autonómia szervesen kapcsolódik a felsőoktatási önkormányzatiság elvéhez, mert olyan jogok összességét foglalja magába, amelyek az önkormányzatnak, mint sajátos intézménynek más hatóságtól való széles körű önállóságát és függetlenségét is feltételezi. Egyesíti szervezeti ügyeinek intézését, a formálására létrehozott szervek felállítását, az adott szervezet belső ügyei igazgatását és a rendelkezésére álló gazdasági-pénzügyi eszközök felhasználásának jogát, ide értve adott esetben a pénzeszközök önerőből történő megteremtésének jogosultságát is. Ebből következik, hogy az egyetemi önkormányzatiság megvalósításának alanyai csak annak polgárai és választott testületei lehetnek.

Az államhatalom túlzó beavatkozásaira az intézmény általában egészséges életjelenségeivel mutat visszahatást. Úgy zúdul fel, mint a lázas munkájában megzavart méhcsalád. Teljes erővel a kifelé irányuló önvédelemre mozgósítja energiáját, a testvéregyetemek együttérzésében, polgáraiban és a közvéleményben keres támogatást. Mindez munkájában mérhetetlenül gátolja, és működésében visszaveti. Nincs joga (az államhatalomnak) azonban az egyetem ellenére, belső szervezetébe nyúlni és autonómiájának sajátos területén szabadságát korlátozni, szellemi életébe beleavatkozni, ha az egyetem biztosítja a tőle megkívánt minőséget.

Jogosan felmerülhet az a kérdés, hogy beszélhetünk-e úgy a jövő felsőoktatási intézményéről, mint az államhoz képest autonóm, a magyar jogrendbe illeszkedő társadalmi egységről? A tervezett felsőoktatási törvény 21. változatának ismeretében aligha. Az Alkotmány és a rendelkezéseire épülő 1993 évi és 1996-ban jelentősen módosított felsőoktatási törvény együttesen biztosítja az oktatás-kutatás függetlenségét és rögzíti azokat a leglényegesebb biztosítékokat, amelyek ezen szabadság megvalósítását hivatottak elősegíteni. Felróható fogyatékosságnak minősíthető azonban, hogy a gazdasági autonómia kérdéskörét – szemben például a német, osztrák, finn felsőoktatási törvénnyel – csak nagy általánosságokban, de részleteiben nem érinti. Ez a törvény egyik gyenge pontja.

Az autonómia minőségének megítélésében fontos szerepet játszik az intézmény és a gazdasági-üzleti szféra viszonya. A felsőoktatási intézmények gyakorlatilag a kincstáron keresztül tervgazdálkodást folytatnak, tulajdonuk nincs, nem vehetnek részt értékpapír-piaci tevékenységben, nem hitelképesek, érvényes rájuk a közbeszerzési törvény és dolgozóikat a közalkalmazotti bérskála szerint kötelesek fizetni, nincs lehetőségük az amortizáció pótlására. A felsőoktatási intézmény tehát a piacon nem tud rugalmasan megjelenni, ezért csak elvben folytat valódi profitorientált tevékenységet. Nem is beszélve az egész normatív rendszer alulfinanszírozottságáról és a központi költségvetés javára történő folyamatos pénzelvonásról, amelyek fokozzák a bizonytalanságot és kilátástalanná teszik az egyetemek versenyképes jövőjét.

Az Európai Unió és Magyarország közötti csatlakozási megállapodás 18. fejezete foglalkozik az „oktatás és képzés” témakörével.

Az oktatásügy dokumentumában a szubszidarítás elve alapján nemzeti kategóriának számít, amelyre vonatkozóan nem lehet kötelező jellegű általános érvényű rendelkezéseket hozni.

A megállapodás szerint biztosítani és bővíteni kell az intézményi autonómiát, erősíteni az intézményi menedzsmentet. Az intézmények gazdasági működését, lehetőség szerint állami keretköltségvetés útján javasolja biztosítani, a finanszírozó és a felsőoktatási intézmény külön tárgyalásos alapon történő megállapodásában.

A felsőoktatási intézmények jövője döntően az autonómia és azon belül az oktató és a hallgató minőségétől függ. Az a felsőoktatási intézmény, ahol nincsenek mesterek és figyelmes tanítványok, képtelen a tudományok intézményévé válni. Eötvös Loránd 1891-ben rektori székfoglaló beszédében a következőket mondta: „...az egyetem tudományos kutatásának színvonalát egyedül tanárainak egyénisége állapítja meg. Az egyetemi kérdés mindenek előtt személyi kérdés, amely mellett a szervezetére, szabályaira vonatkozó kérdések csak másodrendű értékűek”, szavai ma is időtállóak.

* A beszéd elhangzott november 6-án a Semmelweis Egyetem jogelődjének megalapítása 236. évfordulója tiszteletére rendezett Dies Academicus ünnepségen. A beszéd teljes terjedelmében olvasható az egyetem honlapján.