Oded édesapjával

A 2004-es kémiai Nobel-díj „résztulajdonosa”, Avram Hershko Magyarországon látta meg a napvilágot Herskó Ferenc néven, és itt is nevelkedett tizenkét éves koráig. Ekkor családjával kivándorolt Izraelbe, és azóta is ott él, ott dolgozik. Legkisebb fia, Oded viszont Magyarországon tanul: egyetemünk Általános Orvostudományi Karának IV. éves hallgatója. Édesapja rangos tudományos elismerése kapcsán beszélgettem vele.

A tudós édesapa

– Oded, abban a döntésedben, hogy az orvosi hivatást választottad, nyilván jócskán befolyásolt édesapád munkája és pályafutása. Kisgyermekként mennyit értettél meg az ő hivatásából? Milyen ő, mint apa, mint családfő?

– Gyerekként nem láttam őt nagyon különlegesnek. Olyan volt, mint bármelyik apa. Pontosabban, mint bármelyik nagyon jó apa. Végtelenül nyílt, őszinte ember, aki ugyanilyen higgadt és nyugodt is. Soha sem emelt kezet a gyerekeire, de még hangos szó sem hagyta el a száját. Csak a tekintetéből tudtuk, ha valami nem tetszett neki. Rengeteget foglalkozott velünk, és nagyon sokat segített a tanulásban is. Reggel elment a munkahelyére, koraeste hazaért, megvacsorázott, és onnantól fogva a családjáé volt.

– Beszélt-e nektek a munkájáról?

– Igen, néha elmondott néhány dolgot a fehérjékről, a szerepükről, a lebontásukról, és ennek jelentőségéről. Szívesen meghallgattam, de nem nagyon értettem. Amikor gyerekként édesapám tudós kollégáival beszélgettem, azt mondták, hogy ő egy nagyon különleges, nagyon tehetséges ember. Én viszont akkor még csak annyit fogtam fel, hogy a fogalakozása orvos, kutató, és kész. Amikor 1994-ben megkapta a legrangosabb izraeli állami kitüntetést, akkor döbbentem rá először igazán, hogy milyen hatalmas teljesítmény az övé, és hogy mennyi időt és energiát fektetett a munkájába az évek során. Szakterületének a szépségét viszont ennél is később éltem át, amikor - már itt a Semmelweis Egyetemen - tanultam a sejtbiológiát és a biokémiát. Nagyon sokat köszönhetek Pap Erna tanárnőnek, a Genetikai, Sejt- és Immunbiológiai Intézet oktatójának, mert úgy gondolom, ő volt az, aki elsőként fedte fel előttem az összefüggéseket ezen a tudományterületen. Ekkor értettem meg, hogy milyen fontos szereppel bír a fehérjelebontás a sejtek élettani folyamataiban. Innentől kezdve minden tantárgyban azt kerestem, hogyan kapcsolódik hozzá édesapám kutatási témája.

Az orvosi egyetem felé vezető úton

– Nálunk az egész család tele van orvosokkal, nagyon gyakran esett szó a gyógyításról. Kezdettől fogva érdekelt a biológia, a középiskolában biológia tagozatos voltam. Ám sokáig nem orvos, hanem állatorvos szerettem volna lenni. A középiskola után jött a sorkatonai szolgálat. Izraelben a fiúknak három évet kell teljesíteniük, de nekem ez négy év volt. Az egység, ahol először szolgáltam, harcoló alakulat volt. Nem szerettem. Kiküldtek a frontra, és egy olyan háború közepén találtam magam, amit igazából senki sem akart. Ott akartam hagyni ezt az egységet és valami nekem valót csinálni. Eredetileg is szanitécnek jelentkeztem, mert én az életeket inkább menteni akartam, mint kioltani. Ennek az egyetlen módja az volt, ha jelentkezem a tisztképzőbe. Így is lett, és az utolsó két évben már, mint szanitéceket képző oktatótiszt működhettem. Az egész ára az volt, hogy a kötelező katonai szolgálat három év helyett nekem négy lett. Ám az új munkahelyen jól éreztem magam, végre értelmét láttam annak, amit teszek. Közben a katonák sorra kezdtek hozzám fordulni a legkülönbözőbb egészségi problémáikkal. Végül pedig már nemcsak a testiekkel, hanem a lelki gondokkal is. Megpróbáltam nekik segíteni a legjobb tudásom szerint, és sokszor tényleg tudtam is segíteni! Nagyon jó érzés volt. Lassan kezdett bennem megérni a gondolat: orvos szeretnék lenni. Felhívtam édesapámat és megmondtam neki. Nagyon örült a hírnek.

A Semmelweis Egyetem mellett döntöttünk

– Milyen szempontok alapján választottál egyetemet?

– Eredetileg Izraelben szerettem volna egyetemre járni. Csakhogy nagyon nehéz ám ott bejutni az orvosira. Sokkal nehezebb, mint bármely más egyetemi karra. Kétszer sem sikerült a felvételim, ami nagyrészt annak is köszönhető, hogy a középiskolából nem a legszerencsésebb jegyeket vittem. Aztán édesapám előállt azzal az ötlettel, mi lenne, ha Magyarországon tanulnék orvosnak. Sok jót hallott az itteni orvosképzésről. Sok izraeli hallgató jár Budapestre, általában jók a tapasztalataik. Bejutni könnyebb volt, bennmaradni viszont már nehezebb itt, mint Izraelben. Állítólag az első két év Európa kevés orvosi karán olyan kemény, mint Magyarországon.

– Milyen országok egyetemei merültek még fel?

– Főleg Olaszország és Svájc jött még szóba. Aztán végül a Semmelweis Egyetem mellett döntöttünk.

ndash; Csak szakmai okai voltak ennek, vagy szerepet játszott az is, hogy édesapád magyar származású?

– Mindkét dolog fontos szerepet játszott a döntésben.

Izraelinek lenni magyar-svájci gyökerekkel

– Mennyire neveltek benneteket magyarnak és mennyire izraelinek a szüleitek?

– Édesapám néha mesélt nekünk Magyarországról, édesanyám pedig Svájcról, mert ő svájci származású. Szüleink által nyilván hatottak ránk ezen nemzetek kultúrái, mi mégis elsősorban izraeliként nevelkedtünk. Ez nagyon ősi kultúra, viszont fiatal ország. Édesapám nagyon büszke, hogy létrejött ez az állam, és igyekszik a maga tehetségének megfelelően továbbépíteni. Aaron Ciechanoverrel ők ketten az első tudományos Nobel-díjasai Izrael államnak. Magyarországnak pedig már a tizennegyedik Nobel-díja ez, ha a származást vesszük figyelembe. Amikor a napokban megkerestek más újságoktól, megkérdezték tőlem, hogy akkor most melyik országé is ez a Nobel-díj: Magyarországé vagy Izraelé? Meglepődtem a kérdésen. Miért olyan fontos ez?! Nem ez a lényeg.

– Milyen nyelven beszéltek otthon?

– Édesapám a szüleivel mindig magyarul beszélt. Én viszont már Izraelben születtem és ott is éltem: az ottani nyelv az anyanyelvem. De minden évben több hónapot Amerikában töltöttem, mert édesapámnak ott is kellett dolgoznia. Ilyenkor a családot vitte magával. Így, ha mindent összeadunk, vagy öt évet töltöttem Amerikában. Ennek megfelelően az angol a második nyelv, amit jól beszélek. Magyarul nem tudok sokat, csak az alapvető dolgokat: „Jó estét kívánok!”, „Köszönöm szépen!”, „Fizetni szeretnék!”, stb.

– Azt mondtad, hogy a magyar gyökerek is hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarországra jöttél tanulni...

– Igen, fontos volt az is, hogy Magyarországon élnek rokonaink. Amikor ideérkeztem és még minden új és idegen volt, ők vettek a szárnyaik alá, és mindenben segítettek nekem. Tényleg mindent megtettek értem; nagyon hálás vagyok nekik. Elég nehéz időszak volt, de aztán lassan kialakultak a barátságok, hozzászoktam Budapesthez, és hozzászoktam az egyetem terheihez is. Szóval most nagyon jól érzem itt magam. A harmadév végén felmerült, hogy egy izraeli egyetemen folytathatnám a tanulást, de kijelentettem, hogy itt akarom befejezni az egyetemet.

Egyetemünk hallgatójaként

– Mi érdekel leginkább? Mi volt eddig a kedvenc tantárgyad?

– A sejtbiológia és a biokémia. Az emberi szervezet apró alkotórészeinek bonyolult és csodálatos összefüggése lenyűgözött, ahogy kezdtem megismerkedni ezzel a világgal. És persze az is számított, hogy édesapám is ezzel a területtel foglalkozik. Nagyon sokat köszönhetek az itteni tanáraimnak. Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy ezúton mondjak köszönetet közülük azoknak, akik különösen nagy hatással voltak rám. Számtalan kiváló oktatóm volt, de néhányukat külön is meg kell említenem. Mindig szívesen gondolok a már említett dr. Pap Ernára, és dr. Nemeskéri Ágnesre, a Humánmorfológiai és Fejlődésbiológiai Intézet oktatójára, aki két évig volt gyakorlatvezetőm. Ő a puszta tananyagon kívül olyan extra tudást, gondolkodásmódot és jó hozzáállást is átadott nekünk, aminek még sok hasznát vesszük az életben. A szakmai tudnivalók mellett sok emberi értéket is közvetített nekünk. Nagyon nagy hatással volt rám mindkettőjük. Őszinte köszönettel tartozom nekik.

– Említetted, hogy kedvenc tárgyaid azok voltak, amelyek legszorosabb kapcsolatban állnak édesapád kutatási területével. Volt-e szó köztetek szakmai jellegű kérdésekről?

– Igen. Amikor például a biokémia kollokviumokra, illetve a szigorlatra készültem, nemegyszer előfordult, hogy elakadtam, és telefonos segítséget kellett kérnem. A Matáv nagy örömére ebben az időszakban gyakran felhívtam otthon édesapámat. Sokat segített nekem. Egyébként megdöbbentő a memóriája. Amikor például mikrobiológiát tanultam, ő olyan dolgokra emlékezett évtizedek távlatából, amiket én csak pár hónapja tanultam, de már el is felejtettem. Pedig ő ezekkel az egyetem óta nem foglakozott. Ugyanezt tapasztaltam a patológiával kapcsolatban is. Amikor ezt a tárgyat tanultam, édesapám puszta érdeklődésből vett magának otthonra egy patológia könyvet és azt olvasgatta. Mindig szeret naprakész lenni a tudományban.

Diploma után?

– Mi a terved az egyetem után? Milyen orvos szeretnél lenni?

– Gyermekorvos. Nagyon szeretem a gyerekeket és úgy érzem, jól meg is találom velük a hangot. Szakmailag szerintem ez egy igen széles, színes terület. Emberileg pedig: kevés dolog szebb annál, mint egy olyan kis betegen segíteni, aki ártatlan még, és aki előtt ott az egész élet, ha sikerül meggyógyítanod.

– Hol akarsz majd élni, dolgozni?

– Az egyetem után vissza szeretnék térni Izraelbe és ott dolgozni. Azt akarom, hogy a gyermekeim ott nőjenek fel. Édesapám három dolgot tart legfontosabbnak az életben: a családot, a munkát és a hazát. Mi is e szerint nevelkedtünk. Legfeljebb pár év külföldi tanulás férne még bele. Izrael jó ország, az emberek nagyon rendesek. A híradók elég rossz képet festenek róla, de nem olyan vészes a helyzet. Annak az esélye például, hogy ott bombatámadás ér, nem nagyobb, mint hogy Pesten elüt a busz.

– Milyen Izraelben orvosnak lenni?

– A társadalmi megbecsülés hasonlóan magas, az anyagi viszont hasonlóan alacsony, mint Magyarországon. Ha valaki sok pénzt akar keresni, az ott sem orvosnak megy. Azért meg lehet teremteni egy alapvető egzisztenciát, de más szakmák tényleg messze jobban fizetnek. Ez jellemző volt végig édesapám munkájára is. Ő például sokkal kevesebbet keresett, mint más foglalkozásúak Izraelben, vagy mint a kutató kollégái az Egyesült Államokban.

– Oded, minek köszönhetjük, hogy kötélnek álltál, sőt készséggel elfogadtad lapunk felkérését az interjúra?

– Azért mondtam igent, mert ez az egyetemem lapja, és én szeretek itt tanulni, szeretek idejárni. Így „magunk közt” szívesen nyilatkozom.

Kaszap Balázs