„Az igazi tudós lámpást tart kezében, amellyel messze világítva mutatja az utat.” Sütő András idézetével kezdte szobor avató beszédét Tulassay Tivadar, az egyetem rektora. Mint mondta, régi adósságát törlesztette egyetemünk ezzel a szoborral, hiszen Stróbl Alajos 1906-ban állított egész alakos köztéri szobrán kívül nem volt Semmelweis-szobor Budapesten annak ellenére, hogy Semmelweis alakja és munkássága Európa szerte ismeretes.

Igaz, hogy Semmelweis 1818-ban a Habsburg Birodalom területén született, ám mindvégig magyar érzületű volt. Az akkori Kárpát-medence a különböző nemzetek olvasztótégelye volt, melynek népei igyekeztek megőrizni identitásukat. A nemzeti identitás kérdése napjainkban is időszerű az Európai Unióhoz való csatlakozással. Semmelweis e multikulturális közegben felnőve, öntudatlanul sajátította el az együttéléshez nélkülözhetetlen toleranciát. Napjainkban Magyarországon – bár nem tartozik a soknemzetiségű országok közé –, mégis hiányzik a tolerancia és az összefogás. Az azonos nyelvűek mintha nem egy nyelvet beszélnének. A tehetségek közül is sokan szinte elmenekülnek. Nem így Semmelweis, akit – annak ellenére, hogy Bécsben elismerést és professzori kinevezést kapott – a szíve visszahúzott hazájába. Sok kudarc és csalódás jutott neki osztályrészül, mind a munka, mind a magánélete terén, ám büszkén viselte, hittel és alázattal.

Múlt és jelen a jövőt hordozza

Az universitas szó egyetemet, egyetemességet jelent, s a tudás folytonosságát biztosítja. A felnövekvő generációra épül a nemzet jövője. Ez ad az egyetemistáknak rangot, de egyben felelősséget is jelent számukra. Annak a felelősségét, hogy tudással, önállósággal formálják a jövőt. Ahogyan Kós Károly mondta: „Folytatása akarok lenni apámnak, s munkám folytatása az ő munkájának.” Csak az olyan szolgálat adhat életünknek értelmet, amellyel az emberek felé fordulunk. Semmelweis így tett; küzdött az értelmetlen halál ellen és közben újat teremtett. Az egyetem is ilyen teremtő, alkotást generáló közeg, s mint ilyet, félteni, őrizni kell, miközben sajátja a hit és a bizalom. Hit a hivatásban, önmagunkban, tanárainkban, a jövőben és bizalom emberi kapcsolatainkban.

Ma már az anyák nem halnak meg gyermekágyi lázban, viszont a megfogant gyermekek nem mindegyike születik meg. A technika és a műszerek között elveszik az ember. A kommunikáció bár nem ismer határokat, de nem értjük egymást. A fogyasztás korlátlan, de feléljük javainkat. Az információ szabadságáról beszélünk, de hol marad eközben a tudás és a bölcsesség?

Semmelweis ma nem lenne boldog, ám igaz, saját korában is csupán az igazságról való meggyőződés boldogsága lehetett az övé, ami napjainkban számunkra is elérhető. Meg kell tanulnunk a túlélést, miközben folyton készen kell állni az állandó változásra.

Addig él az ember, amíg emlékeznek rá: Semmelweis Ignác halhatatlan!