Balás Piri László, egykori gyógyszerészhallgató, börtönből való szabadulása napján, 1960. április 29-én

Nem kell mindig az egészről szólni, nem lehet minden történetet elbeszélni. Ha valamit mégis el akarunk mondani, csak pontosan szabad.

A november negyedikére virradó éjszakán társammal egy vöröskeresztes raktárt őriztünk a Baross utcában. Mindketten az egyetemi nemzetőrség tagjai voltunk. Feladatunkhoz tartozott még az arra haladó gépjárművek ellenőrzése is. Hajnali négy óra tájban a szovjetek tűzcsapást mértek az alvó fővárosra. A csillagtalan sötétségben hatalmas robbanások hallatszottak, hol a közelben, hol távolabb. Bevonultunk a belső klinikai telepre, ahol a parancsnokságunk volt. A helyszínen volt már a katonai tanszék két fiatal tisztje, felszólításukra egy nagy alagsori helyiségben letettük puskáinkat és az emeleti kórtermek betegeinek evakuálásában segédkeztünk. Ez után néhányan úgy döntöttünk, hogy újra felfegyverkezve elhagyjuk a klinikai telepet és megpróbálunk bekapcsolódni az ellenállásba. Illúzióink ugyan nem voltak, de úgy éreztük, kötelességünk megnehezíteni a szovjet csapatok dolgát. Gyönyörű, új géppisztolyokat vételeztünk, egy pokrócba konzerveket dobáltunk, vezetésünket pedig Berze Sándor főhadnagy vállalta, úgy is, mint professzionális katona. Őt utoljára másnap déltájban láttam, amint a Szabadság-híd déli gyalogjáróján megkísérelt átjutni Budára, ellenséges tűzben. Azóta sem sikerült megtudnom, mi lett a sorsa, meghalt-e vagy elhagyta az országot?

November 7-én amint éppen a Köztelek utcában haladtam az Üllői út felé, nagynénémhez szerettem volna eljutni a Horánszky utcába. Akkor már három napja alig aludtam és ettem, a tisztálkodásról nem is beszélve. Hideg volt, a szürke égből pernye hullott. A Markusovszky (akkor Úttörő) tér sarkán álló épület harmadik vagy negyedik emeletéről füst gomolygott. A lépcsőházban fiatal lányok és fiúk adogatták egymásnak a vödröt. Én is beálltam a láncba, eloltottuk a tüzet. Megtudtam, hogy új ismerőseim a szomszédos diákszálló lakói, akik a kiújult harcok miatt nem tudtak hazautazni. A pincékben laktak, élelmük fogytán volt. Szétnézve az Üllői útra nyíló kapuból azt láttam hogy az Iparművészeti Múzeum felénk eső végétől egészen a Nagykörútig szovjet páncélosok állnak szoros rendben, lezárt lövegtoronnyal. Szemben, a Szentkirályi utca sarkán egy kis trafik volt akkoriban, előtte idős, zömök férfi holtteste feküdt. Ősz haját borzolta a szél. Az ilyesmi azt jelezte akkoriban: „átkelni veszélyes”. Társaim is azt ajánlották, ne menjek sehova, hely van, talán egy matrac is kerül. A géppisztolyomat azonban sürgősen dugjam el a pincelabirintus legtávolabbi rekeszében.

Kora délután lehetett, amikor a Szentkirályi utca torkolatánál kis csoport jelent meg. Valaki egy vöröskeresztes fehér zászlót lógatott az úttest fölé és hevesen lengetni kezdte. Kis idő múlva ketten elindultak felénk az úttesten át egy hordággyal, s azon kisebb-nagyobb csomagokkal. Elől egy lány jött, hátul egy fiatalember, mindketten fehér köpenyben. Már elérték a járdát, amikor az egyik szovjet tank géppuskával tüzet nyitott rájuk. A leány lendületből szinte beesett a kapu alá, magánkívül kiabálva, a fiú azonban messzebb sodródott a fal tövébe. Ott feküdt mozdulatlanná dermedve, a maga elé húzott hordágy mögött.

Hirtelen ötlettől vezérelve lerohantam a pincébe, hogy a szénledobó ablakon át besegítsem. Először ládákat kellett egymásra tornyoznom, hogy fölmászhassak az ablakhoz. A fiú karnyújtásnyinál messzebb lapult tőlem, karjaiba temetett arccal. Éppen a rozsdás rácsot feszegettem, amikor ostorként vágott végig rajta egy újabb, nagyon pontos géppuskasorozat. Teste elernyedt, sűrű sötét haja közül kibuggyant a vér.

Közben többen körém gyűltek, és én leadogattam mindazt, amit a hordágyon találtam. Nagyobbrészt kötszer és gyógyszer volt, de akadt ott valamennyi élelem is. Emlékszem, egy csomag „Hóvirág” kétszersültről letéptem a zsírpapír egy részét, mert véres volt. Azoktól, akik a leányt a másik kapun kikísérték, úgy hallottam, hogy ezt a szerény ellátmányt egy Ráday utcai kötözőhelynek szánták.

Az ezt követő órákról szinte semmi emlékem nem maradt. Rémlik, hogy valakik, valamikor elvitték a halottat, és biztos, hogy én is átjutottam az Üllői úton. Titokzatosan működik az emberi elme. Akkoriban sok holttestet – fiatalos, durva szóval „hullát” – láttunk, s legtöbbször úgy rohantunk el mellettük, mintha egyszerűen tereptárgyak lennének. Ez az ismeretlen, akinek arcvonásait sem láttam soha, mégis személyes ügyemmé vált. Talán azért, mert csak egy-két percen múlott, hogy megmenthetem az életét – bár lehet, hogy az orosz akkor már rátette a célkeresztet.

Börtönből szabadulva többször elmentem az Üllői út 25. számú háza elé, ahol persze semmi látnivaló nincs, csak én tudom, hogy ott (is) megöltek valakit. 1990 után, amikor egy, a témába vágó dokumentumköteten dolgoztam, széles körben érdeklődtem, de senki nem emlékezett erre az esetre, ami szinte hihetetlen. Áttanulmányoztam a korabeli vizsgakönyveket is, hátha a megjegyzések rovatban találok valami utalást, de hiába. A fiatalok valószínűleg nem voltak egyetemünk hallgatói, hanem önkéntes segítők és talán éppen a Ráday utcából jöttek. Szinte mindent megtudtam viszont Miskolci Péterről, a II. számú Sebészeti Klinika dolgozójáról és Szentkirályi Klára védőnőképzős hallgatóról, akik hasonló misszióban vesztették életüket még november 4-én néhányszáz méterrel odébb.

Kérem, segítsenek, hogy az én ismeretlen halottam emléke is megörökíttessék.

Vale!

Balás Piri László