Dr. Mikola István, az Orbán-kormány egyik egészségügyi minisztere április 27-én vitaindító előadást tartott a Korányi Frigyes Szakkollégiumban, a szakmai műhely most induló, nyilvános közéleti fórumának első vendégeként. A hallgatóság összefoglalót kapott a magyar egészségügy jelen helyzetéről, a fontosabb reformelképzelésekről, valamint számos külföldi megoldásról, példáról is. Az előadás második részében a politikus a hallgatóság kérdéseire válaszolt.

Beszédének egyik sarkalatos pontja annak a megválaszolása volt, hogy szerinte miért beteg a magyar egészségügy. Az egyik legalapvetőbb probléma a pénzhiány, és, hogy igen kicsi és egyre csökken a tb-járulékot fizetők köre. A teljes lakosság egészségügyi ellátásának terhét összesen 2,9 millió ember viszi a vállán. Másfelől számos jól kereső állampolgár folyamatosan minimálbéren van bejelentve, és ezzel arányos tb-járulékot fizet. Elgondolkodtató, hogy a törvényben előírt munkaadói tb-járulék befizetési kötelezettségét nem tudja teljesíteni például a MÁV, de a rendőrség sem. Nagy gond továbbá, hogy a rendelkezésre álló források sem jól vannak elosztva. „Nem az a baj a magyar egészségüggyel, hogy túl rövid a takaró, hanem az, hogy keresztben van az ágyon.” – foglalta össze magyarországi tapasztalatait egy neves orvosokból és közgazdászokból álló külföldi szakértőcsoport. Míg az egyik helyen komoly hiánnyal küszködnek, addig máshol pazarlás történik.

Szó esett a jelenleg működő irányított betegellátási rendszer reformjának szükségességéről is. Az orvosi hálapénzzel kapcsolatban az ex-miniszter nem tartja megvalósíthatónak annak hirtelen eltörlését, szerinte legalább 10-12 év szükséges a fokozatos átálláshoz. Ki kell alakítani az orvosok bérezésének egy méltányos és törvényes rendszerét.

Privatizáció

A kórházak olyan jellegű privatizációját, amikor nagy nemzetközi befektetők (például bankok, biztosítótársaságok, stb.) válnának tulajdonossá, igen veszélyes lehetőségként említette az előadó, mivel ezek természetüknél fogva nem betegközpontúak, hanem szigorúan profitorientáltak. Tulajdonosként való megjelenésükkor valós veszéllyé válna a tőke kiáramlása az egészségügyből, hiszen adott esetben a hazánkban szerzett hasznot – nagyobb nyereséget remélve – egy távoli országban fektethetné be a vállalat. Mikola szerint a privatizációt úgy kell megvalósítani, hogy maguk az egészségügyi dolgozók váljanak tulajdonossá, mert ők nagyobb valószínűséggel forgatják majd vissza az egészségügybe a hasznot. Ráadásul így a tulajdonos (például az orvos) a maga ura.

Mikola István, a hallgatóság összetételére való tekintettel, külön foglalkozott a hamarosan orvosként munkába állókat leginkább foglalkoztató kérdésekkel. Ismertette azokat a működési formákat, amelyek valamelyikébe majd gyógyító munkájuk során bele kell helyezkedniük. Hosszabban beszélt a szellemi szabadfoglalkozású orvosokról, státuszuk természetéről, perspektíváikról. „Ha én pályakezdő lennék, biztosan szellemi szabadfoglalkozású orvosként szeretnék munkába állni.” – mondta. Nem kell azonban mindenkinek ezt az utat választania. A kórházak, illetve az egyes kórházi osztályok vezetői számára általában a közalkalmazotti státusz felel meg jobban.

Előadása során kizárólag szakmai kérdésekkel foglalkozó, és a politizálást kerülő volt egészségügyi miniszter elárulta a hallgatóságnak, hogy a közvélemény előtt zajló éles politikai viták ellenére a szembenálló pártok egészségpolitikusai sokszor nézeteiket és a tennivalókat is hasonlóan fogalmazzák meg az egészségügy átalakításával, finanszírozásával vagy irányításával kapcsolatos kérdésekben.

Kaszap Balázs