Dr. Schuler Dezső

Ötven évvel ezelőtt egy boldog fiatalember lépett be a II. sz. Gyermekgyógyászati Klinika kapuján. Végre teljesülhetett a vágya: gyermekeket gyógyíthatott. S teszi ezt töretlen lelkesedéssel és lelkiismeretességgel azóta is: osztályvezetőként, intézetigazgatóként, majd nyugdíjasként A sok évtized történéseiből tallóztunk az idén Sanofi Életműdíjban részesült dr. Schuler Dezső Professor Emeritussal.

Az egykori piarista gimnazista és pártonkívüli ideológiailag nem volt eléggé megfelelő a klinikai munkára. Szerencsére prof. dr. Baló József a védőszárnyai alá vette, így korboncnokként dolgozhatott és oktathatott – mai nevén – az I. sz. Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetben. Az intézetben boncoltak a II. sz. Gyermekklinikának is, s az odalátogató dr. Petényi Géza professzornak feltünt, hogy a fiatal orvost mennyire érdekli a klinikum. 1954 elején aztán üzent neki: volna egy üres állás.

Gyógyító reformer

Petényi professzor folyamatosan figyelt fejlődésére, dr. Kardos Éva tanárnő pedig alaposan megtanította a gyakorlatra. (Az első héten, az itteni helyeselhető szokáshoz híven, nővérkedtem. Jól jöttek ezek az ismeretek, és nemcsak orvosként. Amikor nem sokkal később megszületett az első gyermekem, én tanítottam meg az akkor már gyermekorvos feleségemet a fürdetésre. Egyébként a lányom is ezt a pályát választotta, ma főorvos. Pedig én inkább a fiamat terelgettem errefelé – de ő fizikus lett –, mert láttam: mennyire nehéz anyaként ellátni ezt a hívatást. Azért érhettem el annyi mindent az életben, mert a feleségem föláldozta az ígéretesnek induló karrierjét a családért. Most négy lányunokám egyike is medika.) A fiatal orvost lenyűgözte Petényi professzor beteg-központúsága, fantasztikus „gyermekmegfigyelő” képessége, mindezt ötvözhette a következő intézetvezető, a világhírű prof. dr. Kerpel-Fronius Ödön laborvizsgálatokra, korélettani folyamatokra koncentráló szemléletével. (Nagyon nehéz volt két ilyen mester után 1976-ban átvenni a tanszéket, tovább formálni, építeni a klinikát. A megbeszéléseket a déli időpontról reggelre tettem, de bármikor bejöhettek hozzám a kollégák. A becsületes, őszinte, szorgalmas munkatársat támogattam, s az alapvető gyógyító munka mellett elvártam a jó oktatómunkát és a kutatást is. A 18 évnyi igazgatásom alatt húszan szereztek kandidátusi és hárman nagydoktori minősítést.)

Schuler professzor az Országos Csecsemő- és Gyermekegészségügyi Intézet főigazgatójaként folytatta a perinatális intenzív centrumok kiépítését, és havonta járta a gyermekellátás valóságát megismerő utjait az országban. Ő harcolta ki a 70-es években, szembeszállva a „szent higiénére” hivatkozókkal, hogy a szülők bármikor látogathassák gyermekeiket minden gyógyintézményben. (Az illetékes államtitkár behívatott és jól leszidott, hogy merem én ezt csinálni. Addig érveltem, amíg közölte: jól van, tegye, behunyom a szememet.) De még ennél is továbbvitte reformját. Nem nézhette a gyerekágy mellett éjszakánként kuporgó szülőket, ezért egymás után alakította ki a külön fürdővel ellátott mamaszobákat a klinikán. A költségek fedezésére pedig létrehozta a Tumor-Leukémiás Gyermekekért Alapítványt. (Amikor az Európai Gyermekorvos Társaságok alelnökeként Londonban jártam, rábeszéltem az Angol Leukémiás Szülők Egyesületét: vegyék meg az épülő Liliom utcai sarokház hat garzonlakását. A gyerekek így napközben átjárhatnak kezelésre, a közös költségeket a szaktárca állja, s ezek az ideiglenes otthonok 15 év múlva átkerülnek a klinika tulajdonába. A két gyermekklinika családegybetartó törekvései nyomán létesült a súlyos krónikus beteg gyereket befogató McDonald-ház is az. I. sz. Gyermekklinikához közel.)

Tudományos előrehaladás

Az öt szakvizsgával rendelkező professzor bekapcsolta a klinikát a nemzetközi életbe is. Szerteágazó tudományos munkásságából kiemelnénk, hogy elsőként vezette be Közép-Kelet-Európában a kromoszóma-eltérések vizsgálatát. (A francia állam ösztöndíjával tanulmányoztam 1960-ban a módszert, hazahoztam és még a keletnémetek is idejártak tanulni. Aztán részt vettem a Magyar Humángenetikai Társaság megalapításában. Klinikai utódomat, dr. Fekete György professzort pedig arra buzdítottam, mikor az USA-ba ment, hogy foglalkozzon molekuláris genetikával – mert azé lesz a jövő – s, ezt ő nagyon kitűnően elsajátította.)

Segíteni akart az országban szétszórva kezelt leukémiás gyerekek helyzetén is. (Zsebben hoztam haza a jó hatású gyógyszert az USA-ból. A klinikán már elég tűrhető eredményeket értünk el, de kíváncsi voltam, hogy megy ez máshol. Olyan siralmas képet kaptam, hogy 1971-ben munkacsoportot alapítottam. Tíz centrumot hoztunk létre az országban – a minisztérium partner volt ebben –, kialakítottuk a szakmai protokollt, kétévente másik központ ellenőrizte a kezeléseket, a megbeszélésekből pedig óriásit profitáltunk. Negyven éve a betegeknek csupán az egy százaléka maradt életben, ez a szám a hálózat megalakulásakor már majdnem 30 % volt a klinikán, ma pedig 70-80 %. Jó érzés, hogy én is tehettem ezért.)

Éltető munka

Napjait az onkológiai osztályon kezdi. Oktat, kutat, közleményeket ír, neki mindez kikapcsolódás. Amióta nyugdíjba ment, már kiveszi a szabadságát. (Nem tudnék meglenni a gyerekek nélkül. Rettenetesen nehéz elveszíteni közülük egyet is. Volt olyan gyerekem, aki a karomba kapaszkodva könyörgött: segíts rajtam, és én ott álltam tehetetlenül. Ezt nem lehet feldolgozni. Csak az segít, ha megnézem a gyógyultak fényképeit, vagy viszontlátom őket. Minden évben meglátogatom egykori betegemet Siófokon, akit borzasztó küzdelemmel mentettünk meg, ma kétgyerekes anyuka. Az ilyen élményekért érdemes élni.)

És dr. Schuler Dezső holnap reggel fél nyolckor is belép a II. sz. Gyermekgyógyászati Klinika kapuján.

Tóth Andrea