Dr. Ujhelyi Mária egyetemi docens, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete Orvosi Antropológiai részlegének vezetője, nemzetközileg elismert főemlőskutató 2004. március 24-én, ötvenkilenc éves korában súlyos agyvérzés következtében elhunyt. A kognitív etológia kiváló képviselője volt. Temetésén részt vett kutatótársa, a svéd Merker professzor, és számos külföldi kollégától kaptunk együtt érző levelet. Megint bebizonyosodott, hogy itthon sokszor kevésbé ismerjük el egy-egy kutató és oktató érdemeit, mint külföldi kollégái.

Ujhelyi Mária kezdettől teljes odaadással vett részt az Orvosi antropológia tantárgy kidolgozásában, különösen a tárgy etológiai, evolúciós biológiai irányának meghatározásában. Az oktatás és a kutatás teljesen kitöltötte az életét, annak ellenére, hogy mint minden interdiszciplináris területen, neki is szinte a semmiből kellett előteremtenie a kutatási feltételeket. Leginkább az esti órákban volt időnk arra, hogy az intézeti folyosón néhány szót váltsunk, ilyenkor mindig a terveiről beszélt, az utolsó hétig szinte kamaszos lelkesedéssel. Zseniális ötlete volt, hogy az éntudat kialakulását a gibbonok tükörbeli önfelismerésének elemzésével követte. Most már a mi feladatunk, hogy visszatükrözzük és továbbadjuk mindazt, amit létrehozott, megálmodott.

Dr. Kopp Mária egyetemi tanár, Magatartástudományi Intézet

Az etológia klasszikus tradíciójának életben tartója

Ujhelyi Mária azon kutatók közé tartozott, akik az alapos, mély szenvedéllyel és empátiával végzett, jól átgondolt hosszú távú kutatásokat előnyben részesítik az elsietett elméletalkotással és rutinszerű publikációgyártással szemben. Kutatásai középpontjában a főemlősök éntudata (tükör-tesztek), a nyelv és az ezzel összefüggésbe hozható mentális képességek, különböző problémamegoldó képességek, valamint az emberi és nem-emberi szociális struktúrák (pár-, illetve szülő-utód kapcsolatok) álltak. Kutatási alanyait a kognitív etológia és a főemlőskutatás fővonala által érdemtelenül elhanyagolt ún. kis vagy kisebb emberszabásúak, azaz a gibbonok és a sziamangok képezték. Meggyőződése szerint ezen közeli filogenetikai rokonaink viselkedésének és mentális folyamatainak alaposabb vizsgálata jelentősen közelebb vihetne minket saját evolúciósan kialakult természetünk megértéséhez is (bizonyos esetekben ebben a vonatkozásban akár hatékonyabb is lehet a kisebb emberszabásúak tanulmányozása, mint a nagy emberszabásúaké).

Az éntudat, a nyelvi és muzikális képességek, a szülői viselkedés és a társas kapcsolatok evolúciójával kapcsolatos kutatásait fontos szöveggyűjtemények mellett olyan tekintélyes szaklapok közölték, mint a Selection, a Behavioural and Brain Sciences, a Journal of Theoretical Biology vagy a Journal of Comparative Psychology. Mindezek a publikációk alapvető referenciapontokként szolgálnak a vonatkozó tudományterületek művelői számára, a primatológusok legelső sorába emelve szerzőjüket.

Külön is érdemes kiemelni egy, a J. Comp. Psy.-ben 2000-ben megjelent cikket, ami megkerülhetetlen hivatkozási alap bármely, a témával foglalkozó kutató számára: Ujhelyi M, Merker, B, Buk P & Geissman, T: 'Observations on the Behavior of Gibbons (Hylobates Leucogenys, H. Gabriellae, and H. Lar) in the Presence of Mirrors, 114:253-262.

Meglehet kutatói attitűdjéhez talán jobban illett volna, ha alkalma nyílhat a távol-keleti vagy (az általa szintén figyelemmel kísért újvilági majomfajok esetében) dél-amerikai esőerdőkben folytatott szabadtéri megfigyelésekre. Meg kellett elégednie azzal, hogy főként hazai állatkertekben végezzen megfigyeléseket és kísérleteket – ami ugyanakkor azzal az előnnyel járt, hogy kontrolláltabb körülmények között volt képes vizsgálni kedvenc állatait, mintegy együtt is élve velük. Beszámolóit és előadásait hallgatva élénk kép tárulhatott elénk a szegedi, debreceni, győri, budapesti, jászberényi vagy nyíregyházi állatkertek és vadasparkok lakóiról. Tódi, a nyíregyházi gibbon, Jocó, a szegedi sziamang, Dodó, a győri gibbon és társaik személyes ismerőseinkké válhattak ezáltal, ami Mária feltétlen csodálatát és szeretetét tükrözi ezen nagyszerű élőlények iránt. Mivel a főemlőskutatás a hazai etológiai körökben csupán marginális szerepet tölt be, Mária nem tölthette be azt a pozíciót a hazai viselkedéskutatói életben, ami egyébként maximálisan megillette volna. Személyiségét ismerve talán nem is vágyott különösebben erre.

Külön ki kell emelnünk Ujhelyi Mária tanári kvalitásait. Városról-városra tartó „expedíciói” során az őt lelkesen követő, az ország különböző egyetemein tanuló diákok kisebb csapata csak így nevezte: a „Tanárnő”. Soha senkivel kapcsolatban nem éreztem ennyire őszintének és jelentőségteljesnek ezt a látszólag semleges megnevezést. Túl azon, hogy tanáruk és tanítójuk volt, diákjainak egyszerre tudott barátnője, ha kellett pótanyja vagy akár nagymamája lenni. Halálával jelentős veszteség érte hazai tudományos életünket, és csak remélni tudom (bár kétségeim nincsenek), hogy tanítványai és munkatársai mindent megtesznek azért, hogy a kutatások folytatásával megpróbálják némileg betölteni az utána maradt űrt.

Tavaly novemberben közösen tartottunk egy kurzust a Szegedi Egyetem Pszichológia Tanszékén Összehasonlító kognitív pszichológia címen. Számomra is lenyűgöző és tanulságos volt megfigyelni azt a magától értetődő egyszerűséget, amivel a legelső pillanattól fogva elnyerte a hallgatók bizalmát és felcsigázta érdeklődésüket. A kognitív etológia Magyarországon viszonylag új kutatási területnek számít. Elméleti és gyakorlati munkásságával az a fajta tudós és tanár volt, aki pusztán személyes kisugárzásával is képes volt közvetíteni az állati viselkedés kutatásának valamennyi szépségét.

Dr. Nemes László
Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum Magatartástudományi Intézet