Rövid újsághírek is közreadták, hogy március 24-én írta alá hat felsőoktatási intézmény vezetője – közöttük a Semmelweis Egyetem rektora, Tulassay Tivadar – és Magyar Bálint oktatási miniszter azokat az okiratokat, amelyek lehetővé teszik az érintett egyetemek, főiskolák számára hosszú évek óta tervezett nagyberuházásaik megvalósítását. Egyetemünk képviseletében jelen voltak Kopper László rektorhelyettes, valamint Szollár Lajos és Zelles Tivadar dékánok, a beruházásokat befogadó karok, az Általános Orvostudományi Kar, illetve a Fogorvostudományi Kar vezetői. – Eddig a száraz hír.

Az elmúlt év június 13-a is nagy nap volt a kar életében. Ezen a napon, ünnepség keretében adta át az oktatási miniszter a Fogorvostudományi Kar felépítendő Oktatási Központjának megtervezésére kiírt pályázat nyerteseinek a díjakat. Mint házigazda dékán a következőkkel vezettem be a mérföldkőnek tekintett díjátadást: „Ennek a karnak, amely a magyar fogorvosok több mint felét képezte és amelyet közel ötven évvel ezelőtt alapítottak és amely azóta is ideiglenesen állomásozik volt magánházakban, egyéb épületekben, eddig nyolc dékánja álmodott, oktatókkal, hallgatókkal együtt, hogy sikerül Sziszifusz szikláját felgördíteni a hegyre. Mindahányszor sikertelenül. Most vagyunk talán legközelebb a csúcshoz, és ha átgördül a szikla, nehéz lenne megállítani az otthonteremtést.”

Ebben a folyamatban szeretem a mérföldköveket. A megvalósulás útján az aláírt szerződés egy újabb, az előzőnél már nagyobb mérföldkő. Öt éve, dékánságom elején, amikor a világbanki hitel reményében az egyetemen mindenki tervezgetni kezdett, még csak a „nem szabad kimaradni” – munkált bennem. Akkor, amikor a megvalósulásnak még ezer mérföld távolságban lévő ködös képe volt előttünk, a sok-sok egyetemi elképzelés rangsorolásakor valahol a megosztott hetedik helyre kerültünk. Azután szívós munkával, indoklás-írások sokaságával, nem kevés politikával, egyre előrébb „verekedtük” magunkat az egyetemi elképzelések rangsorában. Persze ehhez az előre-verekedéshez kellett az az egyetemi vezetés, amely ezt jóindulatúan hagyta. Talán több, egyetértett. A Gyógyszerésztudományi Kar akkori dékánja emiatt jegyezte meg csípős jóindulattal: „Egy félórára elbóbiskolok az ülésen és ezek (FOK) már megint egy hellyel előrébb vannak” Ebben az időben készíttettem másfélmillióért egy koncepciótervet, akkor még a Mária utca 40-es épületünk és a szomszédos asztalosműhely telkére. Talán itt kezdődött a kicsit több mint álom.

Akkor jött a hidegzuhany. A kormány visszamondta a világbanki hitelt. Mit lehetett tenni? Majd a kilencedik dékánnak sikerül, gondoltam. A minisztérium ugyan bíztatta az egyetemet, hogy talán valami másból, más úton. Na persze, gondoltuk – ígéretekkel tele vagyunk. De azért az egyetem vezetését sem hagyta nyugodni a helyzet. Jöttek a kételyek is. Talán azért nem tudtuk eddig megvalósítani kari elképzeléseinket, mert vadonatúj, kacsalábon-forgót akartunk. Irányváltás és mindjárt a kérdés: Lehet-e a közelben egy elég nagy épületet venni olcsón és átépíteni? Felújításra talán lehet támogatást szerezni a főhatóságtól, kavarogtak az ötletek. Kezdett mániává alakulni a dolog. De egyre többen kezdtek komolyan segíteni az egyetemen belül és kívül. És akkor, talán az égből jött a segítség: A Szentkirályi utca 47-ben lévő Pátria Nyomda épületét eladják, hozták a hírt. A Belső Telep gépkocsi-bejáratával szemben lévő ház. Ennél közelebbi hely nem képzelhető el. Ha babonás lennék!?

Az ötlet és a remény megsokszorozta erőnket. Zavaros tárgyalások sorozata egy külföldi céggel, amelynek már opciója volt az épületre. Gyorsan és nagyot akarnak nyerni a nekünk való továbbításon. Taktikázunk, hogy talán megvesszük majd tőlük is. A nyomdaigazgató – a cég dolgozói tulajdon, így személyének döntő szerepe van – már velünk szimpatizál. Régi megrendelőik vagyunk, meg azért „az egyetem az egyetem”, mondja. Az opció lejárati határnapja egy rémálom volt. Egy percet nem aludtam. Másnap a nyomdaigazgató hívott telefonon, hogy megköthetjük az elővásárlási szerződést. De kinek a nevében? Jóindulatú bürokrácia és óvatosság mindenhol. Megértem. Múlnak a hetek, a nyomdaigazgató egyre idegesebb. Én is. Szerzek az egyetem számára az önkormányzattól egy előzetes építési engedélyt a nyomda tulajdonában lévő épület átalakítására. Mindenki röhög, de együttérez. A rektorral elmegyünk a minisztériumba az akkori beruházási kormánybiztoshoz. ÁFA nélkül 50 ezer Ft-os négyzetméterár a belvárosban és olyan födémek, amelyek a nyomdagépeket is kibírták és a campushoz is szorosan csatlakozik, érvelünk. Nagyon nem bíztunk benne, de nyertünk. Kölcsönzi az egyetemnek a vásárlási összeget (a kormányváltás előtt nem sokkal elengedi a visszafizetést). Házunk van, pénzünk nincs.

Az egyetemen folytatódik a tervezgetés. A helyzet láttán, belül már a megosztott első helyen tanyázunk. Minisztériumi biztatások. Engedély a tervpályázat kiírására. Nagyobb számú pályázat fut be, mint a Nemzeti Színházra. Nagy siker. A díjakat az oktatási miniszter adja át. Az első helyezettel megköthetjük a szerződést a részlettervek kidolgozására. Az első igazi mérföldkő a helyére került.

Az olvasó a következő, nagyobb mérföldkövet, az állami garanciavállalási szerződés létrejöttét, az írás bevezetésében már megtalálta. Köszönet mindazoknak, akik segítettek: az egyetem előző és jelenlegi vezetésének.

Epilógus: Az ördög nem alszik. De ha mégis, akkor 2006 végén, vagy 2007-ben a Fogorvostudományi Kar hétemeletes modern Oktatási Központjában ünnepelhetjük egy 50 éves vágyálom beteljesülését. Büszkék lehetünk majd arra, hogy ebben az évtizedben, a Szájsebészeti Klinika megújulásával és bővülésével együtt, egy új Kar született. Majdani hallgatóink számára pedig ez legyen természetes.

Zelles Tivadar