Dr. Fejérdy Pál

Emlékezetes marad az idei március dr. Fejérdy Pál rektorhelyettesnek, a Fogpótlástani Klinika igazgatójának. A professzor nemcsak a rangos kitüntetésnek, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének örülhetett, hanem annak is, hogy másfél évvel fiatalabb építész öccse, Tamás szintén ugyanebben az elismerésben részesült.

„Négy meghatározó pont volt az életemben. Az első, amikor felvettek az egyetemre. Akkor elhatároztam, hogy ami ismeretet meg lehet szerezni, azt igyekszem megszerezni. A második lényeges állomás az volt, amikor Zelles Tivadar professzor úr mellett diákkörös lettem a Kórélettani Intézetben. Akkor döntöttem el, hogy szeretnék oktatóként az egyetemen maradni. A harmadik fontos momentum, hogy a Fogpótlástani Klinikára – első és egyetlen munkahelyemre – kerülhettem, és Fábián Tibor professzor úrnak segédkezve viszonylag hamar tudományos minősítést szereztem. S még egy nagy lépést említenék: amikor 1986-ban a kar dékánhelyettese, majd hat évre rá a dékánja lettem. Akkor váltam ismertté az egyetemen, akkor kerültem közel a fogorvoslás szakmapolitikai színtereihez. A pályafutásom minden további állomása már a korábbiakból következett” – így összegzi életútját Fejérdy professzor.

Értékőrző haladás

Amióta döntési helyzetben van, egyik „kedvenc” vesszőparipája a fejlesztés: előrehaladni, ha csak kis lépésekben is. Nála, mint mondja, a „valahogy túl kell élni” stratégia sohasem működött. „Amikor még nem látszott olyan fontosnak az informatika szükségessége, mi már bevezettük. 1986-ban egy Commodore géppel kezdtünk a klinikán, akkoriban az is nagy szó volt. Utána az oktatási tárca pályázatán nyert pénzből klinikai lokális hálózatot hoztunk létre. Aztán mindig úgy hozta sors, hogy a legnehezebb időkben is sikerült beszereznünk a legkorszerűbb eszközöket. És, lám, mára felnőtt egy generáció, amelynek ez természetes és tud is ezekkel a lehetőségekkel élni.”

Ugyanilyen határozottan foglal állást a curriculummal kapcsolatban is: „Mindig két szempontot tartottunk szem előtt és ebből nem engedtünk akkor sem, ha bizonyos nyomás nehezedett ránk. Az első, hogy nagyon masszív általános orvosképzést kapjanak a fogorvostanhallgatók. Ezt világszerte elismerik, de hibánként is fölrótták: miért nem visszük be az oktatásba már az első években a szakspecifikus tárgyakat? Megtettük, de nem puhítottuk az általános képzést sem. A másik szempont: a magas óraszámban tartott gyakorlati foglalkozás – valódi pácienseken, valódi beavatkozások végzése. Az ilyenfajta képzés nyilván sokkal lassúbb és költségesebb – hisz egy gyakorlatvezető legfeljebb négy hallgatóval foglalkozhat egyszerre – de rangot ad a diplomának.”

Szakmapolitikai elvek

Bármennyire is pénzfüggő az oktatás, Fejérdy professzor szerint a legfontosabb vezérelvnek mégis a szakmai, emberi felkészültségnek kell lennie. Ha nem a pácienseket állítjuk a szakmapolitika középpontjába, akkor célt és irányt tévesztünk. Ehhez pedig az orvosképzés minőségi és mennyiségi oldalát egyaránt komolyan kell venni. Csaknem féltucatnyi dolgozatot írt erről elmélkedve. „1998-ban számunkra, orvosok számára eléggé világossá vált: drámai összeomlás lesz, ha 10-15 éven belül nem változik a képzés volumene. Akkor a hivatalos verzió még az volt, hogy sok az orvos Magyarországon. Azóta kiderült, hogy mégiscsak kevesen vagyunk... Jelenleg 3600-3800 az aktív fogorvosok száma, ez most éppen a határon van. A megoldás egyértelmű: preferálni kellene a fogorvosképzést. Mi minden létező fórumon és alkalommal bombázzuk ezért a főhatóságot.”

A betegellátás biztonságának legfőbb garanciája, hogy amíg praktizál a fogorvos, addig tanuljon is. Ez a professzor álláspontja, és a kar Szak- és Továbbképzési Bizottságának elnökeként igyekszik a hosszú évek alatt felgyűlt tapasztalatait hasznosítani. „Nagyon komolyan vesszük a szakképzési rendszer fogorvosi vonatkozásainak harmonizációját. És azt is dicsekvés nélkül mondhatom, hogy az „életfogytig tartó” továbbképzés adminisztratív, szakmai szervezése is jól megy. A legutóbbi szinten tartó tanfolyamunkra, április 2-3-án, a „hadra fogható” fogorvosoknak majdnem az egyharmada eljött, s nagyjából a fele vidékről. Magam is meglepődtem ezen, noha tudom, hogy a képzési ciklus végéhez közeledve egyre sürgetőbb lesz az érintetteknek a még hiányzó pontok megszerzése. Úgy gondolom, hogy sikerült érdeklődést keltő előadókat, témákat találnunk. Legalábbis ezt jelezte, hogy csönd volt a folyamatosan tele teremben.”

Személyes kapcsolat

Rektorhelyettesként most éppen az oktatók kötelező óraszámával kapcsolatos elképzelésekkel foglalkozik. De klinikaigazgatóként gondolatai gyakorta időznek a FOK új Oktatási Centrumja körül, amióta az Oktatási Minisztérium és az egyetem közös kötelezettségvállalásával az elszánáson túl, végre a megvalósulás reménye is közelebb került. „Félévszázada várunk erre a beruházásra és talán száz évig megint nem lesz ilyen lehetőségünk. Akkor járunk el helyesen, ha felkészülünk a ma még beláthatatlan szakmai-technikai fejlődésre, és úgy alakítjuk ki a területet, hogy 20 év múlva is – amikor az egyetem tulajdonába kerül a Szentkirályi utcába tervezett hétszintes épület – korszerű legyen.” – foglalja össze véleményét a professzor, majd személyesebb hangvételre vált:

„Engem mindig egyetlen cél vezérelt: a páciensek maximális kiszolgálása. S ehhez ismeretet, tudást kell adni a hallgatóknak, erősíteni bennük a hivatástudatot, mert ez – lehetnek bár fantasztikus műszerek, kiváló gyógyszerek – semmivel sem váltható ki. Aki úgy érzi, hogy nincs benne kellő empátia az emberek baja iránt, az ne menjen orvosnak, fogorvosnak. Sokszor nagy lelki teher, óriási energiát vesz el állandóan odafigyelni a páciensekre. De ettől lesz jó a kapcsolat orvos és beteg között, ettől teremtődik bizalom – és ez már fél gyógyulást jelent.”

Tóth Andrea