Dr. Bácsalmási László "Ahhoz, hogy valaki élvezze a tanítást, s jól csinálja, három alapkövetelményt kell betartania: szeresse a gyerekeket, tudja fegyelmezni őket, és soha ne nézze az órát." - e maga állította szabály szellemében oktatja csaknem négy évtizede a kosárlabdát dr. Bácsalmási László. A Testnevelési és Sporttudományi Kar egyetemi adjunktusának neve mögött ma már ott áll: kiváló oktató. Kedves, közvetlen ember, szinte kérdés nélkül mesél. Fotókat mutat három fiatalemberről, a hasonlóságuk megtévesztő, csak az öltözék és a hajviselet árulkodik a felvételek más-más időpontjáról. A legrégebbi képen az édesapa látható, dr. Bácsalmási Péter, ki Európa egyik legjobb ugróatlétája volt egykoron, híres olimpikon, később a magyar atlétikai válogatott szakvezetője, 27 esztendőn át az Atlétika Tanszék irányítója, közben másfél évig igazgató-helyettes is a főiskolán. "Fantasztikus ember és pedagógus volt. Tőle tanultam a szakma iránti elkötelezettséget, a tanítványok szeretetét. Ő volt talán az utolsó úriember, mindig ápolt, kissé kimért, de mindenkivel barátságos. Sajátos humorát, mondásait még ma is emlegetik. A példaképem... És látja, itt a harmadik generáció: Gábor fiam követ engem. Jelenleg a TF doktori iskolán PhD hallgató, nyolc országos kosárlabda bajnokságot nyert utánpótlás szinten és egy NB-1-es csapat edzője." - nézegeti büszkén a legfrissebb felvételt, majd az utolsó fotót veszi kézbe: "Vékonydongájú gyerek voltam, 189 centis lakli. Az NB-1-ben kosaraztam, de a tornában nem nagyon ügyeskedtem, ezért inkább a vegyészmérnökség felé kacsingattam. Negyedéves gimnazistaként aztán egyszer sikerült a lólengést jól megcsinálnom. A sikertől felbuzdulva apám elé álltam: mégiscsak megpróbálom a TF-et. Elkezdett tanítni, ő mutatta be a szabadkelepet 53 évesen, később a ragyogó pedagógiai érzékkel megáldott Röck Samu készített fel a felvételire. A gyakorlataim alapján éppen csak bejutottam, főleg a kitűnő érettségim segített, és hogy a labdajátékokban jó voltam. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy megerősödjek és ez sikerült is. Imádtam a TF-et, csodálatos négy évet töltöttem itt remek társaságban." Zabolázási technikák "Nekem csak egyszer volt problémám a tanítással, másodéves TF-esként Csepelre mentem kosárlabda-edzőnek 14-15 éves lányokhoz. Nagyon meg voltam ijedve, remegett kezem-lábam, a fruskák vihogtak, sugdolództak. Egy-másfél évig dolgoztam velük és prímán kijöttünk egymással. Azóta nincs gondom a fegyelmezéssel, pedig sokszor éltem át "meleg" helyzeteket. Mindjárt az elején, abban a városszéli általános iskolában, ahol a tanári pályámat kezdtem 1965-ben. Atombiztos pince volt, de tornaterem akkor még nem. Egy 5x12 méteres felvonulási épületben tartottam az órákat igen "vegyes" gyerekseregnek. Voltak köztük bandázók, verekedősek. Így aztán időnként nekem kellett szülőnek lenni a szülők helyett, megzabolázva őket. Némelyiknél elég volt, ha csak elbeszélgettem vele, de bizony előfordult, hogy éreztetnem kellett a fizikai fölényemet. Többet dolgoztam abban a három és félévben, mint más testnevelő egy évtized alatt. Nagy kihívás volt, de cseppet se bánom. Mindig azt mondogatom: a legjobb szakmát választottam magamnak." És hangzanak tovább a kifogyhatatlan történetek már abból az időből, amikor a katonai főiskolán oktatott (akkoriban, 1984-ben doktorált edzéselméletből). Szóba kerül, hogyan próbálta kikezdeni az idegeit az edzéseken egy nagyon tehetséges, de "eléggé vehemens vérmérsékletű gyerek". Nem hagyta, hogy a fejére nőjön a renitens, aki ma kitűnő NB-l-es edző és jó barát. "Nagyon sokat számit, hogy egy kritikus pillanatban miként szól az ember. Nem tudatos, amit ilyenkor mondok, azt hiszem, inkább apámtól való." Buktatás helyett "1993-tól vagyok a Sportjáték Tanszéken, ez a pályám csúcsa, és nagyon élvezem. A pedagógiai módszerem változatlan a jövendő testnevelő tanároknál is. Néha megemelem a hangom, de általában erre nincs szükség. Ha az ember sokat ad nekik, de nem kíván tőlük lehetetlent, s érzik, hogy emberként, szakmai partnerként bánik velük, akkor ők is nagyon normálisan viselkednek. Tanítok még közép- és felsőfokú edzőket, továbbá angolul tartok továbbképzéseket külföldieknek. Velük is jó munkakapcsolatra törekszem, s igyekszem szakmailag elfogadtatni magam, a legmodernebb ismereteket átadni nekik. Pedagógusként kevés kudarc ért szerencsére, többnyire elértem azt, amit az adott tanítványnál kitűztem. Nem vagyok buktatós típus, a célom inkább az, hogy megtanítsam, megszerettessem a kosárlabdát." Stafétaátadásra készülve "Úgy tervezem, hogy a 2005-ös tanév végén végleg nyugdíjba megyek. Szeretnék még egészségben eltölteni időt olyanra, amit eddig nem tehettem meg. Jövőre lesz 40 éve, hogy tanítok. Most már jöjjenek a fiatalok." - zárja mondandóját Bácsalmási tanár úr és búcsúzóul egy szép piros almával ajándékoz meg. Tóth Andrea

 

Lap teteje | Semmelweis Egyetem újság | 2004/1. szám | Előző cikk | Következő cikk