Kaszper Lászlóné (Rénike) (képünkön) rendkívül küzdelmes életutat tudhat maga mögött. Szegény, félárva gyermekként egy időre Hollandiába került, ahol elvégezte az általános iskoláit és úgy megtanult hollandul, hogy elfelejtett magyarul. Sokan kint maradtak, ám ő hazavágyódott, annak ellenére, hogy újra meg kellett tanulnia az anyanyelvét. Küzdelmes ifjúkor várt rá. A közvetlen családtagjait és kisgyermekét az 1944-es bombázáskor vesztette el. Az egyedüllét nehéz sorsot rótt rá, mint sok más kortársára.

Már tízéves kora óta arról álmodott, hogy egyszer tornatanár lesz. A gimnáziumi tanára is arra biztatta, hogy valósítsa meg az álmát, mert tehetségesnek találta a fiatal leányt. 1935-ben meglehetősen nehéz volt bejutni a Testnevelési Főiskolára (TF), dr. Szukováthy Imre volt akkoriban e nemzetközi hírű intézmény igazgatója.

– Pechem volt, hiszen tábornok-csemetékkel, s igen jómódú polgári családok gyermekeivel felvételiztem együtt. Kiváló futó és ugró voltam. Dr. Misányi Ottó, akit az atlétika „atyjának” neveztek akkoriban és Metykó János, a „torna atyja” a felvételi idején a pedagógusi hivatás és a munka szeretetét mérték fel az elméleti beszélgetésnél és a gyakorlati bemutatón, azt mondták: „Ez a kislány nagyon tehetséges, fel kell venni!” Ez a véleményük szemben állt az igazgatóval, aki ragaszkodott az úrilányokhoz. Így kerültem a TF-re, rendkívül boldog négy esztendőt töltöttem itt. Tagja voltam a TF 14 főből álló mintacsapatának. Minden héten több órán át tartó, igen nehéz előkészületi tréningeket bonyolítottunk. Idehaza és külföldön is mindig nagy sikerrel szerepeltünk. Tagja voltam a 4x100-as országos váltónak, amelynek kanyarfutója voltam, valamint az évfolyamom valamennyi szellemi és gyakorlati munkájában részt vettem.

Noha koedukált felsőoktatási intézmény volt a TF, az igazgató utasítására külön padsorban ültek a lányok és a fiúk, még a szünetben sem lehetett egymással beszélgetni. Minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy ösztöndíjat kapjak a jó tanulmányi eredményem alapján, s ez sikerült is. Akkoriban nem anyagiakat, hanem bentlakást és kosztot kaptunk az internátusban. Hogy ruhát tudjak vásárolni, a szabadidőmet az évfolyam-társaim korrepetálásával töltöttem. A nyári szünetekben továbbképző testnevelő tanfolyamokat szerveztek és mindig engem osztottak be előtornásznak.

1939-ben diplomáztam s ettől az évtől kezdve 1943-ig Losoncon tanítottam. Az akkori tanítványaim közül sokan még mindig írnak nekem levelet. Nemrégiben meghívtak a losonci állami gimnázium tanárai, hogy találkozzunk. 1945-ben Kerezsi Endre, a torna tanszék vezetője elhatározta, hogy feleleveníti a TF régi mintacsapatát, hogy propagandát csináljon a TF-nek. Visszahívtak, minden nap bejártunk próbálni. Akkor tájt Dollai Antal Károly lett a TF új igazgatója. Éppen az atlétika pályán próbáltunk, megtetszett neki a produkcióm. Dollai azonnal meghívott a TF újjászervezett tanári karába Elekesné Véber Edit tánctanár mellé tanársegédnek, a már említett tánc- és torna tanszékre, ahol művészi tornát tanítottam. Egyre több és nagyobb feladatot kaptam, egészen a docensi beosztásig jutottam. Közben elláttam a tanszék adminisztrációját és a hallgatókkal is én foglalkoztam. Közben tagja lettem a Magyar Országos Tornaszövetségnek is. Az én kezdeményezésemre 1956-ban önálló sportággá alakult a művészi torna, később önálló tanszéke is lett a TF-en. Nagyon sokat tanultam Papp Lászlóné Berczik Sára művészeti vezetőtől. Együttesen alkottuk meg a művészi torna különböző korosztályai számára az előírt és kötelező gyakorlatokat szabad- és kéziszer-gyakorlatokból. Később ebből fejlődött ki hazánkban a ritmikus sportgimnasztika. 1963-ban rendeztünk először nemzetközi versenyt tíz ország részvételével Budapesten. Ezt a versenyt utólag a Nemzetközi Tornaszövetség – elismerésként – az első nemzetközi ritmikus sportgimnasztikai világbajnoksággá nyilvánította.