Az egyetem munkatársai által beadott védőoltások száma - 2021. május 07.
231370 Összes oltás
14136 Beoltott Semmelweis Polgár

Min Jin Lee a Pacsinkóval a könyv kiadása évében rekordsebességgel került fel a különböző bestseller listákra, 2017-ben a New York Times az év tíz legjobb könyve közé választotta. A könyv pedig teljesen rászolgál a pozitív értékelésre – az írónőben kis híján húsz éven át érlelődött a történet, és éveken át végzett kutatómunkát a regényhez. Ez az alaposság megérződik a könyv minden oldalán, szinte kitapintható a sorok közül, hogy egy életmű csúcsát tartjuk a kezünkben.

A Pacsinkó száz évet ölel fel, egy koreai család négy generációjának életét követhetjük figyelemmel – a hangsúly ugyan néha áttevődik a fiatalabbakra, de az igazi főszereplőnk Szundzsa, aki Koreában született 1910 körül, majd férjével áttelepült Japánba. A majdnem kereken száz év 1883-ban kezdődik, amikor Szundzsa édesapja született, és 1989-ben végződik – ami azért érdekes, mert ebben az évben vetődött fel az írónőben, hogy a japánban élő koreaiakról írjon. Ez kicsit az arany cikeszt idézi a Harry Potterből – ott nyílok, ahol zárul.

Szundzsát tizenhat éves korában elcsábítja egy titokzatos, gazdag férfi – amikor a lány megtudja, hogy Ko Hanszu nős, nem hajlandó a szeretője maradni, hanem hozzámegy Pek Iszakhoz, egy koreai lelkészhez, akivel aztán Japánba költöznek a sógorához. Itt kétszeresen hátrányos helyzetben élnek tovább – a japán társadalom sem a koreaiakat, sem a keresztényeket nem fogadja be.

Az egész könyv nagyon nagy leckét ad fel az empátiából. Valahogy képesek vagyunk kötődni minden főbb szereplőhöz, minden újabb generációhoz – egy érzelmi hullámvasút ez a könyvbe zárt száz év az olvasó számára. (Különösen akkor lapoz az ember remegő kézzel, amikor a második világháború elején azt fontolgatják, vidékre költözzenek-e, vagy Nagaszakiba…)

Az általánosítás ellen is küzd – Szolomon, Szundzsa unokája többször is elmondja a regény folyamán, hogy nem a japánok rosszak, hanem az egyes emberek. Hiába bántak velük mostoha módon, nem ítélte meg az egész nemzetet néhánytíz ember alapján – de ennek fordítva is igaznak kellett volna lennie.

Ha nem tartják a japánok előérzetesen és megvetően piszkosnak és szegénynek a koraiakat, nem lettek volna ennyire a gettókba szorítva – mert ez egy öngerjesztő folyamat. Koreainak nem adtak el rendes ingatlant, így csak a város szélén élhettek. Jól fizető állást sem vállalhattak, így végleg a szegénység lett a sorsuk. Ezt pedig értékelhették úgy, ahogy kezdettől fogva a köztudatban volt: a koreaiak igénytelenek, nem dolgoznak, isznak… etc. Úgy tudunk valakivel empatizálni, ha többet tudunk róla, a személyiségéről, a körülményeiről. Nehezebb egy csoporttal azonosulni, mint az egyes emberi sorsokkal.

Másfelől azt is be kell látni: olvasóként sokkal könnyebben érzünk együtt olyan emberekkel, karakterekkel, akik nincsenek velünk személyes kapcsolatban, nem tartoznak nekünk semmivel. Fájdalmas volt látni, hogyan nem bocsátanak meg a már felnőtt gyerekek bizonyos kérdésekben az édesanyjuknak – mi pedig láttuk a másik oldalt is, akár az anyák fiatalságát is, és így már szinte lehetetlen embert elítélni. Különösen, hogy sokkal könnyebben bocsátunk meg, ha nem nekünk tartoznak bocsánatkéréssel.

Sokszor hasonlítja az életet játékhoz, talán maga a pacsinkó lehet az élet metaforája. A pacsinkó egy flipperszerű játék, ahol egy táblán szögek, pöckök vannak elhelyezve különböző mintázatban, és öt gyűszűszerű dobozka, zseb. Ha beindítjuk a szerkezetet, golyók kerülnek a rendszerbe és kezdenek cikázni a szögek között, akkor nyerünk vele – még több fémgolyót – ha egy golyó belekerül az apró zsebbe. Ám ennek meglehetősen alacsony a valószínűsége.

„…csak néhány nyertes lehet a sok vesztes mellett, ez a szabály. De az emberek mégis játszottak, mert remélték, hogy ők lesznek a szerencsések.”

A szövegkörnyezetben ezzel közvetlenül a pacsinkót és a szerencsejátékokat írta le, de nagyobb összefüggésben az életre és a történelemre is vonatkoztatható. Ezzel is kezdődik a könyv: „A történelem cserben hagyott minket, de hát ez van.” Sok vesztes, kevés nyertes.

Az élet és a szerencse változandóságát hitelesen igazolja Szundzsáék családja is – nagyon sok jó és nagyon sok rossz is történik velük felváltva, talán annyiban tér el ez a hétköznapi emberek életétől, hogy mind a két opció sokkal szélsőségesebb volt a könyvben.

Szundzsa mindkét fia, majd unokája is pacsinkószalonban dolgozik – amíg Mozaszut ez nem zavarja, addig Noa nem szívesen vállalt állást a szerencseiparban, de meg kellett tennie – valahogy minden út a pacsinkóhoz vezet a történetben. Szolomon pedig Mozaszu fia – mindhárom érdekes név bibliából lett japánosítva, Noéból, Mózesből, Salamonból.

Szundzsa férje keresztény tiszteletes volt, ezért kaptak bibliai neveket – de érdekes megvizsgálni az egyes bibliai alakokat. Mózes vezette ki a választott népet Egyiptomból, a szolgaság földjéről, és Mozaszu az, akiről lepereg a japánok megvetése a pacsinkó és a koreaiak iránt. A Salamonról elnevezett Szolomon volt olyan bölcs, hogy ne csak a diszkriminációt, a gyarmati időket lássa a japánok részéről, hanem az ő fájdalmaikat is: Nagaszaki, Hirosima…

A Pacsinkó felöleli az egész huszadik századot, minden borzalmával és a nagyléptékű változásokkal egyetemben. Szórakoztat, és ismeretekkel szolgál – a már így is túlzsúfolt gimnáziumi tanrendbe nem igazán fér bele a távol-keleti történelem. Felettébb izgalmas, egyenesen letehetetlen – jelen cikk írója négyszer maradt fenn kis híján miatta a metrón, buszon.