Az ünnepek közeledtével óhatatlanul közelebb érezzük magunkhoz a szeretet jóleső melegét, adakozóbbá válunk, jobban odafigyelünk és megértőbbek leszünk embertársainkkal szemben. Ha máskor nem, ilyenkor minden bizonnyal látóterünkbe kerülnek a hajléktalanok, hiszen úgy gondoljuk, ők a legelesettebbek és legkiszolgáltatottabbak. Márpedig nincs annál nemesebb dolog, minthogy segítsünk másokon. Így esett meg velem, hogy Dr. Papp Magor háziorvost, az Alapellátás-fejlesztési Modellprogram szakmai vezetőjét, aki hajléktalanok egészségügyi ellátásában is szolgálatot teljesít, arra kértem, meséljen ez utóbbiról. Beszélgetésünk azonban nem várt fordulatot vett… Mert a mélységet nemcsak szociális oldalon lehet megélni. Az emberek többsége saját egészségének lejtőjén sétál végig, mire megérti vagy elhiszi, önmagával szemben is felelősséggel tartozik.

Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a hajléktalanokkal?

2011-ben egyik barátomtól egyéb elfoglaltsága miatt vettem át a stafétát, akkor kezdtem el foglalkozni hajléktalan betegekkel is. Az otthontalanokról külső szemlélőként a legélesebb képünk az, amit az utcán látunk; gyakran embertelen körülmények között, az élettel összeegyeztethetetlen állapotban látjuk őket. Többségük azonban rendezettebb körülmények között, szállón lakik, van hol aludniuk, fürdeniük, és az adományoknak köszönhetően megfelelő ruházathoz is juthatnak. Az itt felbukkanó betegségek szélesebb spektruma miatt a munka szakmailag sokszínű. Az ellátásba sokkal legyengültebb immunrendszerrel, az átlagtól jóval rosszabb egészségi állapotban kerülnek be. Eleinte az okozott nagyobb kihívást, hogy itt olyan betegségek is gyakran felütik a fejüket, mint például a fagyási sérülések, a TBC, vagy a hepatitisz, amivel hál’ Istennek átlagos háziorvosi munka során ritkán találkozunk. Emlékszem pályám elején tutorom, Sirák András főorvos azt mondta, bárkit is fogok ellátni az életem során, kezeljem úgy, mintha egy Moszkva téri (ma Széll Kálmán tér szerk.) hajléktalan lenne, és ne tegyek különbséget az emberek között. Akkoriban még nem sejtettem, hogy ez ennyire közelről az életem részévé fog válni, mint ahogy azt sem, mennyire igaza volt. A visszajáró betegek megnyilvánulásaiból érzékelem, hogy a megfelelő hangnem, bánásmód és figyelem az egyik legfontosabb gyógyír. Ettől a saját küzdelmeik még megmaradnak, de a szakmailag korrekt ellátás, a törődés, a szükséges gyógyszerek ingyenesítése egyaránt hozzájárulhat a kivezető út megtalálásához.  Minden egyes alakalommal, amikor belépek a rendelőbe, érzem, hogy hasznos munkát végzek. Néhány napja járt nálam egy fiatal pár, akik kikerülve a hajléktalanságból benéztek hozzám, hogy elmondják, jól vannak és már messze kerültek ettől a világtól. Ezek olyan szívmelengető pillanatok, amit nehéz szavakban visszaadni. A magyar szociális ellátórendszer – bár van benne bőven fejlesztenivaló – alapvetően szélesebb körű, mint ahogyan azt sokan vélik. Jó volna a kint élőket is rábírni arra, hogy kapcsolódjanak az ellátórendszeri szabályokhoz, keretekhez. Egyébként orvosként, háziorvosként azt gondolom, néha hasonlóan nehéz meggyőzni egy-egy pácienst arról is, szedje rendszeresen például a vérnyomáscsökkentő gyógyszerét, ahelyett, hogy elmismásolná.

Miközben úgy gondolom, a hajléktalanokon kell segíteni, háziorvosként azt mondod, érdemes megvizsgálni a szociális háló másik oldalát is?

Amennyiben végpontokról beszélünk, akkor igen. Márpedig végpontjai nemcsak az egzisztenciális helyzetünknek van, hanem bizony az egészségünknek is. Sokszor azt tapasztalom, amíg az ember nem ér le egy adott lejtő legmélyebb pontjára, többnyire nem hiszi el, nem érinti meg, nem vesz arról tudomást, hogy valamin változtatnia kellene. Hajlamosak vagyunk csak akkor szembenézni az életmódváltás szükségességével, amikor a szervezetünk már fájdalommal, rosszulléttel, idegi kimerüléssel jelzi, hogy gödörbe értünk. Nyilvánvaló krízishelyzetet jelent az, amikor valaki elveszíti az egzisztenciáját, de az is súlyos tünet, ha valakinek gondot jelent, hogy gyalog feljusson a harmadik emeletre. A tanulás, a munka, a család vagy más elfoglaltság miatt a mozgás gyakran kikerül mindennapokból. Lehet, hogy az illető személynek ez egyelőre nem hiányzik. Még fel tud szállni a villamosra, be tud ülni az autóba, de közben izomtömeget, tónust veszítve a gerince már ferdül, jobban kopnak az ízületei és a bőrében is kevésbé érzi jól magát. Hiába él valaki rendezett egzisztenciális körülmények között, hogyha elhanyagolja az egészségét, akkor az szintén mélyponthoz vezet, hiszen a kialakuló  makacs tünetek, krónikus betegségek már a napi életvitelét fogják korlátozni.

Szóval azt mondod, ha testünkre úgy tekintünk, mint az egészségünk házára, akkor bajban vagyunk?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy sokkal több egészséges embert szeretnék magam körül látni, akik kellően tudatosak, és odafigyelnek az egészségükre. Ennek a prioritását a saját életemben is igyekszem megtartani. Hiszen akkor vagyunk hitelesek, ha erről nemcsak beszélünk, hanem csináljuk is. Egyetemistaként vizsgaidőszakban esti tanuló lévén éjszaka jártam futni, mert akkor fért be a napirendembe. Később, velencei háziorvosi munkám idején, az orvosi táskát hátratűztem a biciklim csomagtartójára és az ottani közösségben két keréken jártam házhoz. Jelenleg is része a futás az életemnek, emellett még amikor tehetem, bringázom, illetve hegyet is mászok.  Így aztán hitelesebben kérhetem a pácienseimtől azt, hogy várakozás helyett inkább sétáljanak le néhány buszmegállót, és a heti három-négy óra mozgást fokozatosan építsék be életükbe. Másik kardinális kérdés a táplálkozás. A betegségek jó része manapság a túlsúlyból fakad. Ennek felismerése csak rajtunk múlik. Emlékszem, amikor édesanyám néhány évvel ezelőtt némi megértésre vágyva panaszolta, bizony már semmi sem úgy működik nála, mint régen.
– Igen anya, mert van rajtad néhány plusz kiló – volt a válaszom és vettem neki egy mérleget. Egy év alatt a támogatásom mellett leadott több mint tíz kilót. Azóta nem tudom féken tartani, mert visszatért közel ugyanarra a fordulatszámra, mint korábban. Ennyi kellett ahhoz, hogy újra jól érezze magát a bőrében. Ha az ünnepek ideje alatt valamit becsempészhetnék a karácsonyfák alá, akkor az a mozgás örömének felismerése volna. Ez nemcsak arról szól, hogy egészségesek maradjuk, hanem arról is, kerüljön teljesen más energiaszintre az életünk. A jó hír az, hogy ez elsősorban rajtunk múlik.

Így a mi ajándékunk egyben egy kérés is. Az ünnepi vacsora után tegyetek közösen egy sétát. Közben beszélgessetek, nevessetek, szeressetek.
Egészségetekre!

Szöveg: Tarnóczy-Tóth Katalin