Betűméret: A A A

DEC 250 (1)

 

Mélyen tisztelt Schultheisz Professzorom emlékére

-néhány személyes gondolatban-

2014.06.12.

A mai déli – szokásos napi látogatásom után nem sokkal kaptam a hírt Schultheisz professzor végleges távozásáról. Napok óta tudjuk és készülünk a megváltozhatatlanra. Vasárnap egyszerűen közölte velem: Jutka eljött az ideje, most búcsúzzunk el. Professzor úr, én nem tudom, hogy is kell Öntől elbúcsúzni! Azt válaszolta: elmondtam mindent magának, lépésről lépésre és eddig nem csalódott, mikor, mi is történik. Most ez következik, – mondta -bár ez nem túl elegáns. – Ezek voltak velem talán az utolsó szavai.

Az elmúlt 60 éves orvosi működése alatt hány és hány embert, művészt, politikust, családtagot és barátot, fontos és még fontosabb embert kísért el addig, ahova most Ő is elérkezett.

Sajnos, vagy nem, igen elfogult vagyok Professzor úrral szemben, nagyon sok mindent jelent nekem a személye. Ő az én mesterem, professzorom, példaképem, az európai kultúra fáklyavivője, a „fehérek közt egy európai- vagy talán ma már az egyetlen!,”az utolsó felnőttem, az igazi, mély tudomány megtestesítője, az Ember, az orvos-kép példaképem, barátom, bizalmasom, kicsit az apám is.

A kezdeti feszengő első bemutatkozáskor 1988 júniusában új, friss történelem és alakuló muzeológusi diplomámmal tudtam, orvostörténelemmel szeretnék foglalkozni. Felhívtam ismeretlenül Őt az egyetemen, kinyögve azt a néhány szót, melynek lényege az volt: szeretnék bemutatkozni. Mondta ez most megtörtént. Kínomban a másik lábamra álltam telefonnal a fülemen és kértem személyesen is hadd mutatkozzak be. Röviden azt mondta: jó. Később személyes találkozásunk után rábízott Simon Tamás professzorra – az akkori docensére. Rövid időn belül pont megüresedett egy állás a tanszéken és felvett alacsonyabb beosztással, kisebb fizetéssel, de én boldog voltam, hogy ott lehettem.

A legjobb főnök volt, pontosan megmondta kitől mit vár el, de nem volt erőszakos, főleg nem parancsoló, hatalmaskodó, utálta az értelmetlen dolgokat, nem volt jelenléti ív, de elvárta minden munkatársától a feladatát maradéktalanul és legjobb tudása szerint lássa el. Mindenkit valóban a munkája társának, vagyis munkatársnak tekintett. Hihetetlen érzékeny volt az értelem, az ész, a tudás iránt, kereste ezen tapadó pontokat és szinte mindenkiben meg is találta, akiben szikra volt. De a butaság és az ápolatlanság taszította. Előre egy-két nappal tudatta, ha beszélni kívánt velünk. A férfiaktól megkívánta a zakót és nyakkendőt. Így volt, aki csak erre az alkalomra tartogatta az Intézetbe a „főnök-látogató” ruháját. Ugyanis elvárta a látható tisztelet is! Túl a formaságokon, valóban eseményszámban ment a vele való szakmai diskurzus, minden témában felkészült volt és számtalan irodalommal támasztotta alá, idézte az általa interpretált tényeket, ha valaki komolyan foglalkozott egy témával és beleakadt munkája során abba a más által kutatott témában, gyűjtötte és átadta az általa talált újdonságokat.  Támogató volt és segítő. Egyéni problémákra igen érzékeny és figyelmes volt.

Mint ifjú munkatárs állandóan zavarban voltam vele a jelenlétében. Sokan lefagytunk hihetetlen nagy tudása előtt. Hatalmas szakadékot éreztünk (és volt is!) tudásban, kiállásban. Mellette könnyen szellemi törpének érezhette magát az ember. De ezt sose éreztette, hanem inkább segítő kiegészítéseket tett, „bizonyára erre, vagy arra gondolt” s elmondta, mi hiányzik ebből, vagy abból a tanulmányból, tudásból, szépen rávezette az embert. Persze a találkozás után lázasan kutatni és olvasni kellett a figyelmezető és szégyent keltő hiányosságok miatt.

De ez így volt még az utolsó időben is velem. Hosszas kórházi ápolásának ideje alatt minden nap mellette voltam és annyit beszélgettünk, voltunk együtt, amennyit épp az akkori állapota megengedett. Végül, mikor már nem tudott olvasni megkérdeztem, professzor úr mire szokott gondolni, mivel szórakoztatja magát? Tudja Jutka most éppen az Eleusisi misztériumjátékokról elmélkedem. És azon belül mi az indító gondolat, mivel nem ért egyet, vagy mivel tud azonosulni – kérdeztem? Hosszas magyarázatba kezdett, amíg el nem fáradt, de addig – mint mindig a szeme igen élénk volt, ha olyanokról beszélt, gondolt, magyarázott, ami érdekelte.

Később – mikor már felengedtem- lányos szorongató zavaromból – megszoktuk egymást, „felnőttem” már együtt tudtunk gyakran nevetni, mivel hihetetlen fanyar és elit humora volt, olykor egy, vagy két találó szóval fejezte ki mély bölcsességét, a dolgok több élét. Például szeretett anyósáról beszélt így: imádott főzni az anyósom, de sajnos nem tudott. Ebben szinte minden benne volt a teljesítményének értékelése, elismerése és az eredmény drámai valósága. Vagy egyszer azt mondta Jutka maga az egyetlen barátom, majd közelebb hajolt, s folytatta, mert maga az egyetlen, aki még él a barátaim közül.

Sokszor eltűnődtem azon, vajon mit is érez, gondol, hisz, tud általában és konkrétan egyes dolgokról, jelenségekről. Mennyire volt magányos, talált-e megfelelő, méltó szellemi társat, polémiáihoz felkészült válasz, vagy kérdésfeltevőket. Ugyanis hatalmas kultúrája és ismeretanyaga volt szinte mindenről. Az agya igen különleges ékszere volt, a nagy Koh-i-noor, vagy Royce rolls egyedi motor, mindenre emlékezett, amit valaha olvasott, és mint ismeretes már 2-3 éves korában felismerte a betűket, ifjú korától csak napi 2-3 óra alvásra volt szüksége, így az eltelt 89 évben naponta szinte mindig olvasott, dolgozott. Este – ahogy elmondta – 19.00 óra után másnap hajnalig eltávozott az adott világból és problémáitól, hol a XVI. hol a XVIII. századba érkezett. Sötétben tudta, melyik könyvét hol találja. Lakása inkább a British Libraryhoz hasonlított (katonás rendbe rakva- látszólag szétszórtan), mint polgári lakhelyhez. A szép bútorokon jegyzetek szigorú rendben a pincétől a padlásfeljárón át a tetőig. Mindent tudott, mit hol talál. Éjszaka vitázott Descartestől Aristotelesig és Platóntól Leibnizig igen nagy élvezettel.

Gyakran, amikor az Országos Széchenyi Könyvtár előtt megyek el, mindig az jut eszembe, hogy éjjel, amikor a könyvekből kiszabadulnak a leírt gondolatok, és ott gomolyognak az ódon falak között, vajon hogy egyeznek meg, megegyeznek-e, vagy gyilkolják egymást, és miért nem rúgják ki a feszülő ellentétek azokat a vastag várfalakat? Hát professzor úrról is azt gondolom, hogy ezek a gondolatok így feszegették értelmének vastag falait.

Nem tudok és nem is akarok objektív lenni, hiszen az út hozzá a munkán túl később inkább barátivá vált. Szerencsés vagyok, hogy a sors úgy hozta, megismerhettem Őt, elindított egy pályán, amit kicsit későn kezdtem – életéveimhez képest- de megkaptam tőle mindent, amit egy tanítvány álmában sem gondolhat végig: a folyamatos figyelmet és gyengéd módszerű, de határozott, segítő, kemény kritikát!

A kapcsolatunk sokat jelent, ez ad tartást, erőt, lendületet és színvonalat, amit nagyon nehezen és iparkodva próbálok elérni- szinte teljesen reménytelenül! De az igyekezet a példakép miatt kötelez!

Aczél elvtárs idejében, amikor egészségügyi miniszter volt, egyszer történt, hogy lement a Duna partjára sétálni, át kellett gondolnia valami fontos dolgot. Telefonon kereste a Miniszterelnökségi Hivatal. Hol volt Miniszter elvtárs? hangzott a számonkérés a telefonban. „Gondolkodtam, séta közben”. Hát ez ma is főbenjáró bűn lenne.

Egyik délután a csendes és nyugodt kórházi szobájában  -hála Tulassay és Rácz professzornak, akik biztosították a gondos ellátását és nyugalmát – arról beszélt, tudja Jutka, amikor kórbonctanra kerülök rövidesen, remélem igazolja a kolléga, mind a 27 szöveti-sejti szinten is igazolható betegségem. (Mint ismeretes a II. bécsi orvosi iskola szemlélete szerint minden diagnózis a kórbonctani leletekkel nyert igazolást). Ne mondja Professzor úr, hát kezdjük el, mik is azok? Jó,- volt a válasz- kezdjük a craniumtól a calcaneusig. Nyugodtan, szakszerűen elmondta pontosan az összes kórismét, az elváltozás minőségét, a kórképet és természetesen a diagnózist. Megnyugtattam: drága Professzor úr, a kórboncnok már az első igazolható betegségnél abbahagyja, legjobb, ha most felkészül erre, hát ne csalódjon! Jót nevettünk ezen (is).

Lesznek hivatalos, egész munkásságát méltató megemlékezések, hiszen egyetemünk egyik kiemelkedően fénylő csillaga volt.

Nekem tisztelt professzorom, barátom, támaszom és példaképem.

Nyugodjon békében!

Forrai Judit

Kategória: Egyéb | A közvetlen link.