2012.09.01.Újság : Magyar Nemzet 23.oldal

Németh László a bejrúti Malév-katasztrófa titkairól és arról, miért fáj még mindig az államnak az igazság

Közel négy évtizede harcol Németh László azért, hogy megkaphassák a végtisztességet az 1975-ös bejrúti Malév-katasztrófa áldozatai, köztük a felesége, s kimondják végre: ki a felelős a történtekért. A filmbe illő magányos küzdelemről beszélgettünk a sportban nagy sikereket elért, jelenleg Angliában élő kosárlabdaedzővel. Legutóbb a bíróságon találkoztunk a bejrúti légi katasztrófa ügyében, aminek már három éve. Mi történt azóta, hogy áll a per?
– Az összes létező fokon és bíróságon mindent megnyertem. Kénytelen voltam bíróság elé vinni az ügyet, hiszen a magyar állam képviselői a törvénynyel is dacolva hátráltatnak abban, hogy valaha is kiderüljön az igazság a feleségem és még hatvan ember haláláról. Mióta kutakodom az ügyben, szinte minden tárgyaláson más ült az asztal túloldalán, államtitkárok, helyettes államtitkárok, légügyi igazgatók váltogatták egymást. Folyton az elejétől a végéig el kellett mindent újra magyaráznom. Rettenetesen nehézkesen haladtak a dolgok, szándékos időhúzást tapasztaltam mindenhol. Az arcátlanság non plus ultrájának azt tartottam, amikor ugyanazt az embert nevezték ki a Gyurcsány-kormány idején a hozzátartozókkal való kapcsolattartásra, s fizették meg alaposan, aki a katasztrófát követő vizsgálat vezetőjének helyettese volt. Ebből rögtön tudtam, hogy itt minden lesz, csak a kegyeleti alapról szóló országgyűlési határozat végrehajtása nem. Alapítvány létrehozására köteleztek, aztán mondvacsinált okokkal mindenbe belekötöttek.
– Ennek az alapítványnak lett volna dolga kezelni a kegyeleti célra megszavazott százmillió forintot…
– Kidolgoztam erre a cselekvési tervet, amelyet benyújtottam a mostani kormány illetékeseinek is, de még csak nem is válaszoltak rá. A parlament arra adott felhatalmazást, hogy a pénzből történjék meg a repatriálás, nem másra. Nemzetközi összefogás körvonalazódott, mindenki, aki érintett volt a tragédiában, britek, finnek, hollandok bejelentkeztek, hogy segítenek. Ha pénzt nem is adtak volna, de hajót, technikai segítséget felajánlottak. Itthon azonban újabb és újabb akadályokat gördítettek elénk. Az előző kormány folyamatosan a bíróságnál fellebbezett, ám az összes létező pert elbukták. Aztán színre lépett Garamhegyi Ábel államtitkár, aki felajánlotta, minden hozzátartozó kap négy-négy millió forintot, amennyiben vállalja, hogy soha többet nem kérdez semmit. Történt mindez közel húsz évvel a rendszerváltozás után Magyarországon. Sajnos az érintett tizenegy magyar családból tíz elfogadta az ajánlatot. De egy autó áráért megvásárolható az igazság?
– Ha jól értem, egy államtitkár vette a bátorságot, s felülbírálta az Országgyűlés döntését…
– Ez történt. Én voltam az egyetlen, aki nem írta alá a papírt, ám megkeresték feleségem egyik hozzátartozóját, aki felvette a pénzt, engem pedig kizártak a körből. Ez jogtalan volt, úgyhogy eljárásokat indítottam, amelyeket meg is nyertem. Végül a jelenlegi kormánynak kellett fizetnie, de a pénzt jogi letétbe helyeztem, hogy az eredeti célra használják fel.
– Negyvennégymilliót tehát kifizettek, de mi lett a maradék ötvenhatmillióval, amelyet a parlament 2005-ben elkülönített?
– Az a pénz egész egyszerűen eltűnt. Egyes években bent van a költségvetésben, máskor nincs. Sem az Országgyűlést, sem minket nem tájékoztattak, mire költötték el a szocialista kormányzat idején. Amikor rákérdeztem, hova lett, azt válaszolták: más célra használták fel.
– Tegyük fel, hogy valaki felkarolná az ügyet, s mégiscsak megkerülne a megítélt pénz. Mi történne ezután?
– Rengeteg adat áll a rendelkezésemre, újra megpróbálnám hazahozni a földi maradványokat. Valamennyi munkát még bele kellene fektetni, meg túl kellene jutni némi huzakodáson a bejrúti hatóságokkal, de az arab világban eltöltött kilenc évem után, a nyelv ismeretével, kellő önbizalommal merem állítani, hogy szót tudnék érteni a helyiekkel.
– Mi a helyzet a bűnösök elszámoltatásával?
– Ez már bonyolultabb kérdés. Alantas dolog volt lelőni a Malév gépét, de a másik oldalról az is igaz, hogy azt a repülőt a fedélzeten lévők tudta nélkül nem csak polgári célra használták.
– A fegyverszállításra gondol?
– Arra, leginkább.
– Az angol biztosító annak idején kifizetett 168 millió forint kártérítést, amely mai áron kamatokkal együtt sokmilliárdos tételt jelentene. Ha bebizonyosodna, hogy a repülő háborús bűncselekmény következtében zuhant a tengerbe, a biztosító visszakövetelhetné ezt a pénzt?
– Nem olyan nehéz bebizonyítani a mai technikával, hogy a gépet lelőtték. Szembe kell nézni a múlt bűneivel, akárki felelős értük. Ha egy 94 éves őrvezetőt számon kérünk azért, amit 1944-ben tett, akkor mi a helyzet ezekkel az urakkal? Vajon ismerik-e a háborús bűncselekmény felderítésének szándékos akadályozását mint büntetőjogi kategóriát? Tudnék sorolni jó néhány nevet…
– Nem ez az oka annak, hogy a magyar állam harminchét éve minden létező eszközzel akadályozni próbálja az igazság kiderítését?
– Erre az államnak kellene választ adnia.
– De csak foglalkozott a kérdéssel, miért áll az egész gépezet önnel szemben.
– A Malév könyvelésébe hatvanmillió forint került be, végigkövethető egy darabon a pénz útja. De hol a többi pénz, elvtársak? Az biztos, hogy Angliából átutalták. Az ügyletet az Állami Biztosító egykori vezérigazgatója vitte végig, saját kezébe vonta az ügyet, mindent ő bonyolított.
– Márpedig a nyugati valuta nagyon kellett az akkori államnak, s ez magyarázhatja azt is, miért haragudtak annyira, hogy akadt valaki, aki nem hajlandó befogni a száját.
– Jellemző, hogy a Gyurcsány-kormány idején meglátogatott Londonban az illetékes államtitkár, s azt mondta, a maradék pénzből majd “csinálunk valamit”. Visszakérdeztem, hogy mégis mit. Azt felelte, majd létrehozunk “valamit”, s abból közösen kiveszszük a pénzt. Nem tudtam mást reagálni erre, mint hogy rossz villamosra szállt. Ezt követően beástuk magunkat képletesen a lövészárkokba. A pénzek felett továbbra is ő rendelkezett, úgy tűnik, megoldotta egyedül a kérdést. A rendes jogállamokban be szokták vinni az ilyeneket egy hűvös helyiségbe, s megkérdezik, hogy is volt ez. A biztosító egykori vezérigazgatóját, aki a szálakat mozgatta, a rendszerváltozást követően életműdíjjal tüntették ki, az egyik nagy gyógyszergyár felügyelőbizottságában is bent ült még pár éve, ma pedig éli békés nyugdíjas éveit, akárcsak Biszku. (Korábban többször próbáltuk elérni, de nem nyilatkozik – Gy. Zs.) Megfenyegetett, hogy beperel, mert nevén neveztem, mondtam neki, hogy hajrá.
– Mi mindennel foglalkozik most? A magyar helyett tudtommal az angol ifjúságot tanítja…
– A chichesteri keresztény egyetemen tanítok a testnevelési és sportkaron, ami nagyjából a magyar testnevelési egyetemnek felel meg.
– Az edzősködés véget ért?
– Tudni kell, mikor álljon fel az ember a kispadról, s én tudtam, mikor érkezett el ez az idő.
– Néhány éve még nagy reményekkel tért vissza Magyarországra…
– Kétezer-hatban felkérésre indultam el a Magyar Kosárlabda-szövetség elnöki tisztségéért, amelyet megnyertem. Nagy volt az elégedetlenség, fegyelmezetlen gazdálkodás nyomait találtam, s ezen változtatni akartam. Ám úgy tűnik, nem mindenkinek volt ugyanez a célja. Az az ügyvéd támadta meg az alapszabályt, aki maga írta, olyan személyek jelentek meg a szövetség körül, akik különféle spekulációk miatt a börtönt is megjárták. Kizártak embereket a választmányból, én meg a békesség kedvéért belementem, hogy tartsunk új választást. Ezen Berényi János későbbi Malév-elnök megvert.
– Volt olyan pillanat, amikor bánta, hogy egyáltalán bármivel is próbálkozott újra itthon?
– Súlyos hiba volt a részemről, hogy eleget tettem a felkérésnek. Szakmai szempontokat tartottam szem előtt, de egy durván átpolitizált Magyarországra érkeztem. Ahol nem az a divat, hogy megbeszélünk dolgokat, versenyzünk, szavazunk, majd értékeljük az eredményeket, hanem vérre menő, a másikat minden tettben hátráltató, aláásó világot találtam.
– Angliában nem ugyanez megy?
– Ott is korruptak a politikusok, csak nagyobbak a tartalékok, kevésbé fáj. Jut is, marad is. Az ő közügyeiket szintén kritikusan szemlélem, a Murdoch botrány híre például Magyarországra is eljutott. Amikor ilyenekről hallok, mindig felteszem a kérdést, hogy ugyan milyen alapon mondjátok meg ti Magyarországnak, mit hogyan kell tennie.
– Akkor min csodálkozott, amikor hazajött?
– Kint azért inkább van következményük a botrányoknak, amikor kiderül valami disznóság, pillanatok alatt intézkednek. Ha sport- vagy civil ügyben bármit tenni akarok, sokkal könnyebben megy. Ha azt mondom az országgyűlési képviselőmnek, hogy találkozni szeretnék vele, biztos, hogy egy héten belül fogad. Körülbelül ilyen gyorsasággal jutottam be a honvédelmi államtitkár irodájába is.
– Vagyis kisebb a hatalmi távolság?
– Sokkal. Idehaza az emberek csak morognak, nem hisznek abban, hogy a demokratikus intézmények használatával le lehet térdeltetni egyeseket. Kint sokkal inkább össze tudnak fogni, a mikroközösségek lényegesen jobban működnek, s könnyebben érik el céljaikat. Itthon minden átpolitizált, olyan kollégák, akikkel együtt ittuk régen a Kőbányait, most nem beszélnek egymással, csak mert másfelé húznak.
Londonban is volt kormányváltás, de a szakmai vezetők ettől még a helyükön maradtak. Tisztelem a brit sajtót, látom, hogy a politikusok valósággal rettegnek néhány újságírótól. Ott mindegy, ki vagy, számon kérnek, ha nem tartod be a szavad. A bulvársajtó teret hódít, munkásököl vasököl, de a komoly sajtónak is egészen elképesztő ereje van még.
– Pedig az angolokról az a kép él, hogy hűvösek…
– A baráti viszonyok nem olyan kötetlenek, mint itthon, nem ugranak fel egymáshoz csak úgy egy sörre, s a vendéglátó nem jön elénk papucsban. Inkább pubokban találkoznak vagy a golfklubban. Mások a szokások. A két ország között a legnagyobb különbség, hogy a középosztály ott nagyon erős és nagyon nagy. Itt vékony és gyenge, keresi az útját, helyét a társadalomban. Az előző rendszerben az intellektust nem díjazták, s mintha ez mostanra sem változott volna meg. Nehéz úgy polgárságot építeni, hogy az erős középosztály tagjai nem az értelmiség soraiból érkeznek. Látom az egykor velem együtt végzett tanár kollégákon, milyen hihetetlen problémákkal küzdenek, milyen kiszámíthatatlannak érzik a jövőt. Háromnegyedük konzervatív gondolkodású, mégis eléggé el vannak bizonytalanodva.

FOLYTATÁS A 24. OLDALON

Dátum : 2012.09.01.Újság : Magyar Nemzet 24.oldal

Felhajtóerő FOLYTATÁS A 23. OLDALRÓL

– Érzékeltették-e valaha, hogy ön keletről érkezett, örüljön annak, hogy a nyugati jólétben élhet?
– Annak idején az angolok megkeresésére mentem oda Izlandról, más, ha hívnak, mint ha magadtól mész a kamion hátuljában elbújva. Ennek ellenére amikor elkezdődött a munka, akadtak konfliktusok, s az is előfordult, hogy lekommunistáztak, esetleg utánozták az akcentusomat. Nem mosolyogtam ezeken. A tanítványok, sportolók, a számomra fontos emberek elfogadtak, rengeteg levelet kapok tőlük, büszkeséggel tölt el, amiket írnak nekem.
– A történtek ellenére figyeli a hazai sportéletet?
– Nagyon szép eredményeket látok. Az újkori olimpiák történetében 456 érmet szerzett Magyarország, s fontosnak tartom kiemelni, hogy az összes bajnok edzője a Testnevelési Egyetemen vagy annak jogelődjében, a Testnevelési Főiskolán végzett.
– Az egyetem körül azért akadt néhány botrány is…
– Az én egyetemi doktori oklevelem viseli az egyes számot a TF-en, Szepesi Györgyé a második. Amikor olvastam a híreket a plágiumügyről, szentségeltem magamban, hogy a fene egye meg, én annak idején évekig kutattam, úgy csempésztettem be Amerikából a kísérletemhez szükséges mikroprocesszort, amelyet nem lehetett volna behozni a keleti blokkba akkoriban. Az egyik barátom papíron repülőgéphez vette az eszközt, de valójában az én statisztikai analíziseimhez, eseményszámláló készülékemhez használtuk fel.
– Akkor önt nem zavarná, ha vizsgálóbizottság nézné meg, milyen forrásokból dolgozott?
– Az enyémet nyugodtan meg lehetne nézni, nem lenne sem angol, sem francia, semmilyen lemásolt változat sem.
– A londoni olimpián megfordult?
– Előkészületi eseményekre mentem el. Az igazság az, hogy a jegyeimet elajándékoztam, jártam én már hét olimpián, s ellágyultam. Van, aki soha többet nem juthat ki, Rióba nem lesz olyan könnyű elutazni.
– Nagy-Britanniában lett visszhangja a magyar szereplésnek?
– Nagyon is, igen pozitív a megítélésünk. Különösen az egyetememen. A jó sporteredmények hozzátartoznak egy ország jó közérzetéhez, megítéléséhez. Ha a gazdaság is ugyanúgy tudná magát függetleníteni a politikusoktól, mint a sport, akkor nem itt tartana az ország. A lólengés miatt sincs bennük sértettség, hiába nem tud belenyugodni a brit versenyző, hogy Berki Krisztián jobb volt nála. Pedig amikor becsukódik az ajtó, amikor nem kell politikailag korrektnek lenni, bizony a britek nem mindig képesek elfogadni, ha egy kisebb, szegényebb ország jobb valamiben náluk.
– Pedig ilyen országok szülöttei bőven próbálnak szerencsét arrafelé, ezek szerint mégsem fogadják el őket annyira, mint azt a hivatalos politika hirdeti?
– A kormány a multikultúrát hirdeti, de a közvélemény ennél kicsit árnyaltabban látja a kérdést.
– Lehet nyíltan beszélni a társadalmi, etnikai problémákról?
– Ki lehet mondani nyugodtan dolgokat. Ezért sem tudnak a szélsőségesek nagyobb teret hódítani. Magyarországon a szélsőségesek csomó hülyeséget beszélnek, de ki mernek mondani néha olyan igazságokat, amelyeket a mérsékelt pártok nem. Takargatják, hogy ki lopta el a termést, pedig valójában mindannyian nagyon jól tudjuk. Nagy-Britanniában ki meri mondani mind a két nagy párt, hogy márpedig faji indíttatású feszültség van. A rasszistának bélyegzés veszélyes fegyver, amit itthon sokan alkalmaznak. Engem idehaza antiszemitának neveztek, mert elmondtam, hogy a bejrúti gépet, amelyen a felségem ült, az izraeliek lőtték le. Nem vagyok zsidó, de senki sem vitathatja el azt a jogomat, hogy bíráljam Izraelt, ha olyat tesz, amely nekem nem elfogadható.
– Hazajönne, ha lenne miért?
– Az a pofon, amelyet legutóbb kaptam, még mindig fáj. Háromszor voltam szövetségi kapitány, négy országban vezettem profi klubot, nemzeti bajnoki címeket értünk el, nem hiszem, hogy a csapatsportokban sokan tudnák letenni ezt az asztalra. s mégis ezen a területen érkezett a pofon. Viszont ez a szülőhazám, próbálok tenni érte. 468 millió forintos ösztöndíjprogramot hoztam össze, szerveztem diákcseréket a TF és a kinti egyetem között, amire a hallgatók a legjobb minősítést adták utólag.
– De ha munka nem kötné, ha már nem akarna aktívan dolgozni…
– Na, ezt nehezen tudom elképzelni. A család részben Angliához köt. A lányom kint született, nagyon fontosnak tartottuk, hogy tökéletesen tudja szóban és írásban is használni a magyar nyelvet, s azt szeretném, ha a leendő unokámmal ugyanígy lenne. De ha kizártam volna, hogy visszatérjek, biztosan eladtam volna a dunafüredi házam. Leendő vejem járt már Magyarországon, ő is tudja, hogy a világ nem ér véget Dovernél.
Ha úgy megnyalatják veled a sót, mint tették többször velem, akárhogy is kiszúrnak veled, akkor sem igaz, hogy a szülőhazádat meg tudod tagadni, nem igaz, hogy gyűlölni tudod. Nagy-Britanniára tisztelettel tekintek, megbecsülnek, értékrendemnek megfelelő helyen dolgozhatok, s ezt nagyon szeretem.