Viktor Silov nem tudott magyar atombunkerek létezéséről

Húsz évvel ezelőtt, 1991. június 19-én délután három órakor Viktor Silov altábornagy, a szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnoka Záhonynál átlépte a határt, és ezzel közel ötven év után az utolsó megszálló katona is távozott Magyarországról. A ma 71 éves férfi, aki katonai szolgálata után a Kárpátalján telepedett le, elítéli a Szovjetunió 1956-os magyarországi beavatkozását, és csodálattal adózik a magyar nép előtt. Beszélt arról is, hogy baráti kapcsolatokat ápolt a néhai Antall József miniszterelnökkel.

Vissza tud emlékezni arra, hogy mi történt 1991. június 19-én?- Aznap Antall József miniszterelnök egy közvetlen munkatársával találkoztam, a nevére már nem emlékszem pontosan. Azt viszont tudom, hogy együtt tanultunk a Szovjetunióban, ugyanabból a témából írtuk a diplomamunkánkat, sokat segítettünk egymásnak. Kávézás közben értékeltük az elmúlt időszak, a kivonulás eseményeit, és megköszöntük egymás erőfeszítéseit. Vele, ha csak ketten voltunk, mindig oroszul beszéltünk, ha hivatalosan ültünk asztalhoz, akkor egy-egy tolmács volt mellettünk. Azt mondták, hogy ilyen idők vannak, és így kell csinálni. Elfogadtam, nem sértődtem meg. Később a határon még volt egy rövid egyeztetés, ahol, ahogy szokás, koccintottunk, így jó hangulatban köszöntünk el egymástól.
– Emlékszik, mit mondott búcsúbeszédében? – Természetesen. Megköszöntem a magyar vezetés, a magyar törvényhozás, valamint Antall József együttműködését és segítséget.
Hatalmas feladat volt, ennek ellenére nem történt rendkívüli esemény, az egységek mindegyike időre hagyta el az országot.

Az utolsó szovjet helytartó

Viktor Silov: Csapatainkat már korábban ki kellett volna vonni Magyarországról

FOLYTATÁS AZ 1. OLDALRÓL – Mennyi időt töltött Magyarországon katonaként? – Négy évet szolgáltam Magyarországon, ebből 1990 és 1991 között a szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnoka voltam.
– A rendszerváltás kezdetén nálunk sokan nem tudták, hogy az események milyen fordulatot vesznek. Nem tartott attól, hogy a váltás véres lesz? – Csapataink magyarországi kivonásáról a szovjet és a magyar állam együtt döntött, az akció pontos terv és menetrend szerint zajlott. Mi, katonaként a magyar és a szovjet vezetés kívánságát teljesítettük, nem volt lehetőségünk, hogy mérlegeljük a dolgokat. Ma, a demokratikus Ukrajnában élve, magánemberként azt tudom mondani, hogy csapatainkat már korábban ki kellett volna vonni Magyarországról.
– A Magyarországról kivonult szovjet katonák egy része otthoni lakás híján egy ideig sátorban élt. Mi lett a sorsuk? – A Déli Hadseregcsoport hazatérő tagjait a szovjetunió egész területén szórták szét. Az egységek zöme valóban sátorban lakott, úgy a tisztek, mint a sorkatonák, a feleségeket és a gyermekeket pedig lehetőség szerint családoknál helyezték el. A katonák megpróbáltak lakást igényelni azokban a városokban, ahol le kívántak telepedni, az elképesztő pénzhiány miatt azonban csak a kérelmek töredékét tudták teljesíteni. Tovább nehezítette a helyzetüket, hogy a rokonoknál és családoknál elhelyezett feleségek és gyermekek egy idő után terhet jelentettek szállásadóiknak. Nagyon sajnálom azokat a katonáimat, akiknek akkoriban ilyen nehéz sors jutott osztályrészül.
– Mikorra rendeződött a Déli Hadseregcsoport katonáinak helyzete? – Minden megyében különböző módon és időben dőltek ezek a kérdések, olyan ütemben, ahogy a helyi hatóságok meg tudták oldani.
– Igaz, hogy az üresen hagyott ingatlanokat meg akarta fizettetni a magyar állammal? – A tárgyalásokon, mint a külügyminisztérium megbízottja, én a szovjetuniót képviseltem, az utasításokat Dmitrij Jazov védelmi minisztertől kaptam. Az volt az álláspontunk, hogy nekünk kártérítés jár a Magyarországon hagyott ingatlanokért, ötvenhárom milliárd rubelre tartottunk volna igényt. A magyar állam ugyanakkor a környezetben tett károk ellensúlyozására kért tőlünk 116 milliárd rubelt. A nézetkülönbségek miatt vita alakult ki, mindenki a saját pozícióját védte, végül 1991-ben megállapodás sem született. Egy évvel később Moldáviában szolgáltam, amikor egy júliusi napon kaptam egy telefonhívást, hogy másnap Antall József Jelcinnel tárgyal Moszkvában, és feltételezhetően alá fogják írni a nullszaldós szerződést. Akkor azonban repülővel éppen nem lehetett felszállni Moldáviából, máshogy meg nem érkezhettem meg időre Moszkvába. Így mindent nélkülem tárgyaltak meg, Jelcin helyettem is aláírta, hogy Moszkvának nincs követelése Magyarországgal szemben. Megtehette. Győzött a szeretet, a béke és a barátság, utólag már azt mondom, így volt jó.
– Volt tudomása arról, hogy a szovjet hadsereg atomfegyvereket tárolt Magyarországon? – Jó, hogy feltette ezt a kérdést. Még Burlakov első helyettese voltam (Matvej Burlakov vezérezredes 1988 és 90 között a szovjet Déli Hadseregcsoport Magyarországon állomásozó alakulatait vezette szerk.), amikor a főnököm két ízben is megkért arra, hogy tisztázzak egy félreértést. Be kellett bizonyítanom, hogy egy Győr melletti katonai alakulatnál nincs atomtöltet. Bizottságot alakítottunk, majd helikopterrel a helyszínre repültünk. ott már vártak minket a média képviselői, akiknek megmutattam, hogy a laktanya területén valóban nincsenek atomfegyverek. Ez nem csak arra a laktanyára volt igaz, hiszen egész Magyarország területén nem voltak ilyen rakéták. A magyar törvények és a moszkvai alkotmány sem adott erre lehetőséget, ez bűn lett volna. Ezt parancsnokként tudtam, és nem egyeztem volna bele, hogy ilyen előfordulhasson.
– Magam is jártam egy atombunkerben. Ezek után is állítja, hogy nem őriztek atomfegyvereket Magyarországon? – Ha ez igaz lenne, parancsnokként tudnom kellett volna róla, és ha csak a szándékról is tudomást szerzek, határozatban akadályoztam volna meg az akciót. Egész egyszerűen azért, mert amikor megkötötték a szerződést arról, hogy Magyarországon szovjet csapatok állomásozzanak, nem volt erről szó. Tartom magam ahhoz, amit mondtam, kétszer is igazoltuk, hogy nem voltak önöknél atomtöltetek. Erről írásban is nyilatkoztunk.
– Mi a véleménye katonaként az 1945 utáni szovjet külpolitikáról? – Elítélem, ami történt. Ott volt 1956, amikor Magyarország jobban akart élni, de a Varsói Szerződés és Moszkva nem engedte. Jött 1968, akkor Csehszlovákia akart máshogy boldogulni, de nem kapták meg a lehetőséget. Ez sem volt helyes.
Tizenhárom évvel később Lengyelország választott volna más utat, de a Varsói szerződés akkor is ellenállt. Ezek nagyon rossz döntések voltak, nem lett volna szabad beleavatkoznunk más államok életébe. Joguk lett volna eldönteni, hogy miként akarnak élni, és nekünk azt tiszteletben kellett volna tartani. Nem tettük, de ez ma már történelem, ami máshol ismétli önmagát. Látjuk, hogy az UsA mit csinál most a Közel-Keleten. Rokonaik vannak ott? Vagy azt akarják, hogy a népek ott valóban jobban éljenek? Nem, üzlet az egész. szétbombáznak mindent, majd újraépítik az országokat, de a költségeket már az adott állammal fizettetik meg.
– Milyen emlékeket őriz az országunkról? – A négyéves magyarországi szolgálatot mindig a legtisztességesebb és leghatékonyabb időszakomnak tartottam.
Ahol az egységeink szolgáltak, ott a helyi, a megyei vezetőséggel nagyon jó, baráti munkakapcsolatot ápoltunk. A magyar csodálatos nép, nagyon tisztelem az életüket, az értékeiket, a szokásaikat, a művészetüket és a kultúrájukat. Magyarország volt, van és lesz.
– Sikerült-e valamelyest elsajátítani nyelvünket? – Nagyon keveset beszélek magyarul, ami nem csoda, hiszen a magyar olyan bonyolult, mint a keleti nyelvek. Ráadásul mellettem mindig voltak tolmácsok, tisztek, akik beszéltek magyarul, sőt, ha kellett, akár japánul is. A velem együtt dolgozó magyarok többsége pedig beszélt oroszul. Az orosz mellett egyébként a németet beszélem jól, utóbbi nyelvből katonai tolmács vagyok, és egy kicsit angolul is tudok.
– Az egykori magyar munkatársai közül ápol valakivel baráti kapcsolatot? – Név szerint nem sok magyar kollégára emlékszem, de azok közül, akikkel együtt tanultam az akadémián, engem biztos sokan ismernek.
– Igaz, hogy a néhai Antall Józsefhez szoros kapcsolat fűzte? – Mint a szovjet állam képviselője, Antall József miniszterelnökkel együtt dolgoztam. Együttműködésünk kifogástalan volt, a munkánk pedig annyira összehozott minket, hogy később családostól is összejártunk. Nagyon jól beszélt oroszul, értett engem, én értettem őt. Ez még akkor is igaz, ha ő a magyar, míg én természetesen a szovjet érdekeket tartottam akkor szem előtt.
– Járt-e 1991 óta Magyarországon? – A Rotary Club tagja vagyok, a szervezeten belül kétévente vannak világtalálkozóink. Előfordul, hogy mi megyünk Magyarországra vagy önöktől jönnek hozzánk vendégek. Nagyon jó kapcsolatokat ápolok a magyarokkal.
– Miként lett egyáltalán katona? – Keresztény paraszti családból származom, tizenketten voltunk testvérek, én voltam a legfiatalabb. Tizenkilenc éves koromban vonultam be katonának, a TávolKeletre, Habarovszkba vezényeltek. ott beiskoláztak, majd ahogy teltek az évek, sorra haladtam előre a ranglétrán. Habarovszkban három évet szolgáltam a szárazföldi seregnél, majd a Távol-Kelet legjobb katonai akadémiájára felvételiztem. Az intézmény a kínai határ közelében, az Amur folyó mellett volt. A vizsgáim nem sikerültek jól, de mivel kiváló sporteredményeim voltak, négy társammal együtt felvettek. Később aztán öregbítettük is az intézmény hírnevét, hiszen egy sor szovjetunión belüli versenyen nyertünk érmeket, általában aranyat. Nagyon sokat kellett azonban tanulnunk is, hiszen le kellett dolgoznunk a többiekkel szemben meglevő hátrányunkat.
– Minek köszönhette katonai sikereit? – A Szovjetunióban huszonkét katonai körzet volt, én az egyiknek voltam a parancsnoka. Az összes vezető közül messze én voltam a legfiatalabb, 49 évesen kerültem a Déli Hadseregcsoport élére, ezért kopasznak hívtak. Nem értették, hogy mi a sikereim titka, nevettek rajtam, amikor azt mondtam, hogy paraszti családból küzdöttem fel magam a parancsnoki székbe. Pedig mindent a magam erejéből értem el, nem volt semmilyen politikai kapcsolatom.
Hálával tartozom a feleségemnek is, aki végig kitartott mellettem. Mások nem voltak ilyen szerencsések, nagyon sok kollégámat hagyta el a párja a rengeteg megpróbáltatás miatt, ami a katonai szolgálattal együtt járt.
– Hány országban járt katonaként? – Hosszabb szolgálataim és kiküldetéseim alatt csak Ausztráliában és DélAmerikában nem voltam. Évekig szolgáltam Mongóliában, Csehszlovákiában és Magyarországon, rövidebb ideig pedig többek között a Kaukázusban és Moldáviában jártam kiküldetésben. A legszörnyűbb tapasztalatokra a távol-keleti országban tettem szert, ahol az emberek elképesztően rossz körülmények között élnek. A Góbi sivatag az ország területének nagy részét elfoglalja, ott hihetetlen időjárási viszonyok uralkodnak. Télen a roppant hideg, míg nyáron az elviselhetetlen meleg sanyargatja az embereket, emellett óriási a vízhiány. Ráadásul az éjszakai és nappali hőmérséklet-különbség is hatalmas, emiatt a földben elképesztő méretű repedések keletkeznek. Akkorák, hogy a gépkocsijaink kerekei is eltűntek benne.
– Hol érezte magát a legjobban? – Természetesen a legkellemesebbek, a legcivilizáltabbak a nyugati kiutazások voltak, ahol megtapasztalhattam, mi a rend és a tisztaság. Az ellenpólus Mongólia volt, ahol rossz volt nézni a nép kínjait, főleg azok után, hogy nekem parancsnokként mindenem megvolt.
– A családban továbbvitte valaki a családi hagyományokat? – Csak egy fiam van, mert túl keveset voltam a feleségem mellett ahhoz, hogy több gyermekünk legyen. 0 azonban katona lett, egy ideig Munkácson szolgált.
– Annak ellenére, hogy a fél világot bejárta, miért éppen Kárpátalján telepedett le? – Nézzen körbe! A vidék gyönyörű, kifogástalan az időjárás, és errefelé nagyon kedves emberek laknak. Kölcsönösen tiszteljük egymást. 105 éves koromig kívánok itt élni, az első száz év a nehéz, utána már megszokom.
– Tartja a kapcsolatot volt szovjet katonatársaival? – Azokkal, akik élnek, telefonon szoktunk beszélgetni, felköszöntjük egymást, igyekszünk ápolni a barátságokat.
– Mivel foglalkozik manapság? – Komoly társadalmi munkát végzek, tizenegy tisztségem van, ezek egy része a katonasághoz kötődik, a másik fele civil megbízatás. Van, ahol elnök vagyok, máshol helyettes, míg akad, ahol csak dolgozom. Emellett öt éve írom az önéletrajzomat, kevés a szabadidőm, így lassan haladok a munkával. Két éven belül azonban be szeretném fejezni, hogy aztán orosz nyelven megjelenhessenek a visszaemlékezéseim.
BUDAPESTI DÍSZPOLGÁROK A SZOVJET KIVONULÁS NAPJÁN. A fővárosi önkormányzat az idén először június 19-én, a megszálló szovjet csapatok húsz évvel ezelőtti kivonulásának évfordulóján tartja ünnepi ülését, a díszpolgári címek átadását. A díjjal járó emlékérmékre ezután piros, fehér zöld szalagot kötnek. A fővárosi képviselők korábban véglegesen törölték Sztálin, valamint Haynau és társai díszpolgári címét, jövő szerdán pedig határozhatnak Budapest új, immár magyar színeket viselő lobogójáról is. A most vasárnapi ünnepségen díszpolgárrá avatják a május végén elhunyt Mádl Ferenc volt köztársasági elnököt, ilyen elismerést vehet át Balczó András, Csukás István, Egerszegi Krisztina, Eperjes Károly, Kásler Miklós, Kopp Mária, Kovács Kati, Makovecz Imre, Papp Lajos, Sánta Ferenc, Szervátiusz Tibor, Szirtes Ágnes, Lech Walesa. Posztumusz díjat kap Elvis Presley és Skrabski Árpád. (SZ. ZS.)

A hídnál

Viktor Silov fekete Volgája 1991. június 19-én 15 óra egy perckor Záhonyt elhagyva áthajt a Tisza-hídon.
Nagyjából ötven fotóriporter fut utána; borzasztóan csalódott valamennyi, az előzetes programban ugyanis az állt, hogy az altábornagy gyalog megy majd a folyó túlpartjára. De nem! – oda a sok történelmi fénykép reménye, a szovjet Déli Hadseregcsoport főparancsnoka autóval száguld át Csap felé. Vissza se néz…
Húsz esztendeje ezen a napon ért véget Magyarország szovjet megszállása. Velós a történet. Még negyvennégy ószén jöttek be lánctalpon, mi voltunk a legyózöttek, ók a gyózók. Három évig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság “színeiben” ellenőriztek bennünket, a párizsi békediktátum (1947. február 10.) után pedig – bár lejárt a tisztük – egyszerűen itt maradtak. Tetszett nekik a hely, vagy csak megszokták az ittlétet, ki tudja. A legvalószínűbb: az erősebb jogán maradtak. Később, amikor alig leplezve hatalomra segítették a Moszkvában nevelt kommunistákat, Rákosi már egyenesen marasztalta őket. Oka lehetett rá, ezt 1956 véres ősze hamarosan igazolta: csak szovjet fegyverekkel lehet legázolni a forradalmat, felállítani az újabb bábkormányt, ehhez a magyar kommunisták önmagukban gyengék voltak.
Márpedig a forradalmat le kellett gázolni, mert ha győz, precedenst teremtett, járványt okozhatott volna.
De a Nagy Testvér erós. Es Moszkva működtetni kívánja az újabb tanácsrezsimet, bár ez már csak lélegeztetó gépen megy, és csak addig, míg bírja a masina. Amikor már nem bírja, mert repedezik a birodalom, véget ér a nagy utazás. Pedig jól érezte itt magát a muszka, odaát még fizettek is, hogy ide vezényeljék óket. (A kivonulás elótt valósággal vadásztak magyar menyaszszonyra; a névházasság menlevél, obsit.) A tény: 1990. március idusán Hajmáskérról hazaindul az elsó katona, a sort pedig Silov zárja a Tiszánál. Továrisi, konyec! .A hídjelenetben kevés a protokoll. A távozó Silov – még a záhonyi oldalon vagyunk – egykedvűen tiszteleg, vele szemben Annus Antal magyar tábornok, a búcsút celebráló honvédelmi államtitkár (öt évvel később nagykövetként légi merénylet áldozata). A közbeszédben elhíresült rózsadombi paktum állítólag kimondja: “Biztosítani kell a szovjet csapatok békés és barátságos kivonulását.” A paktum létezésére ugyan semmilyen bizonyíték nem került eddig elő, Annus ezt teszi. Silov beszéde rövid, magyarra nem is fordítják. Ugyan mit mondhat egy hazaparancsolt ősz szovjet tábornok egy magyarnak? Hogy sajnálja? Hogy negyvenötben, ötvenhatban nem egészen így gondolta, csak hát a jaltai egyezmény, meg a nemzetközi viszonyok? Hogy Kádár személyesen kérte, maradjanak még? Hogy felülról diktáltak mindent? Történik egy és más ebben a másfél emberöltóben. Hruscsov SZKP-vezér már néhány évvel a forradalom után felajánlja, kivonja csapatait Magyarországról, ám Kádár kéri: maradjanak csak, Nyikita Szergejevics, elvégre testvérek vagyunk! Es ók maradnak. Sót, letelepednek (fóképp a Bakonyban, mint a betyárok – a fővárosban Mátyásföld a bázis, itt székel a legfőbb komisszár, a helyi boltok cégérein néhol ott a cirill felirat is). Az csak később, a rendszerváltást megelőző években szivárog ki, hogy időközben “atomhatalommá” lettünk, merthogy a magyar föld alá is telepítettek a veszedelmes fegyverból. (Erról idehaza csak Kádár legszűkebb köre tudhat, talán Biszkutól fölfelé.) Ennél is veszedelmesebb fegyvernek érzi a pártvezetés az újra éledezó – valójában eltaposni soha nem tudott – ellenzék hangját. Bármekkora a besúgóhálózat, egyre inkább számolni kell velük, mozgolódnak, szervezkednek, sorok között üzennek. Csurka, Csoóri, Lezsák…
Ötvenhat előtt is így indult, akkor a Petőfi-kör kezdte, meg az Írószövetség. Most is egyre hangosabb az értelmiség – pedig Kádár mennyire utálja őket! -, talán már pontokba is szedte a követeléseit, ott van közöttük a Ruszkik, haza! … 1989. június 16-án, Nagy Imre mártír miniszterelnök újratemetésén az ifjú Orbán Viktor már a Hósök terén követeli a szovjetek távozását.
Silov beszél, aztán kezet fog, körbecsókolja Annust, amúgy oroszosan. A drúzsba megmarad. Ez már egész biztosan búcsúcsók, kettó ide, egy oda, összesen három. Annus valamennyit keményen állja. Aztán Silov elindul, kocsiba száll, ötvennel robog keresztül a Tiszán, egyenesen a Szovjetunió felé – amely aztán két hónappal késóbb megszűnik.
Mert nem utolsósorban ott volt a külpolitika. A csillagháború. Ebben a hadászati versenyben fulladt ki a Nagy Testvér. Feladta, Reagan nyerte a nagy csatát. Egypólusú világ látszott kirajzolódni, benne egy tárgyalásokra kész Gorbacsovval, aki engedni is tudott – bár más választása nem is lehetett a szokatlanul európai politikusnak; az emberiség aligha bírt volna ki egy atomháborút.
A nagy változásoknak mi, csöppnyi Magyarország is résztvevői voltunk, akkor úgy gondoltuk: egyik apró győztese. A záhonyi határátkeló felól még nem látszott a következó húsz év, a többség még nem hallott a tankok = bankok párhuzamról, Gyurcsányról sem sokat. Ámbár 1989-ben a Magyar Ifjúság című KISZ-hetilapban Gy. F. is nyilatkozik, ugyanazt mondja, mint a másik két megkérdezett, Biszku Béla és Kovács László: Ne lépjünk ki a Varsói Szerződésből! Nem is lépünk ki: a Varsói Szerződés Szervezete – Antall József néhai miniszterelnök kezdeményezésére – 1991 tavaszán megszűnik. Nyolc évvel később Magyarország a NATO tagja. Önmagunkkal nézünk farkasszemet.
Húsz év szaladt el a hídjelenet óta.

Szerző: PILHÁL GYÖRGY