A Carl Rogers (1902-1987) nevével fémjelezett személyközpontú pszichoterápia a XX. század harmadik nagy pszichoterápiás irányzata a pszichodinamikus és kognitív viselkedésterápiás szemlélet mellett.

Alaphipotézise az, hogy minden emberben önmaga megértésének és pozitív irányú változásának, növekedésének hatalmas tartalékai rejlenek. Véleménye szerint a legtöbb pszichés szenvedés mélyén a személynek önmagával kapcsolatos problémái állnak, gyakran önmagát nem képes reálisan látni.

A személy növekedése nem más, mint önmaga minél teljesebb elfogadása, ezáltal belső harmónia kialakítása. A személyközpontú pszichoterápiában a kliens saját erőforrásai kibontakozásának optimális feltételeit igyekszünk megteremteni. Rogers elméletének egyik nagy vívmánya, hogy ezeket a feltételeket rendszerbe foglalja. A személyközpontú pszichoterápiának három fő jellemzője van:

Empátiás megértés, vagyis a terapeuta igyekszik megérteni a kliens világát, úgy ahogy a kliens azt átéli. Feltétel nélküli elfogadás, azaz a segítő nem valamilyen általa elképzelt ideál felé próbálja vezetni a klienst, hanem elfogadja olyannak, amilyen. Kongruencia (őszinteség, hitelesség), azaz a terapeuta nem egy szerepet vállal fel, hanem egész lényével, személyesen van jelen a kapcsolatban.

A pszichoterápiás kutatások szerint ez a három feltétel alapvetően fontos ahhoz, hogy a pszichés problémákat, lelki szenvedést átélő szorongó, depressziós személyeknél elinduljon a gyógyulás folyamata. Ennek során megtapasztalhatják, hogy ők is szerethető, elfogadható emberek, amely tapasztalat elősegíti a belső egyensúly, harmónia kialakulását.