Az 1956-os diákmegmozdulásoknak az orvosegyetemisták is fontos szereplői voltak. A fegyveres harc kirobbanása után az egyetem a sebesültek ellátásában vett részt. A forradalom és a megtorlás során több épületkár is keletkezett. Az alapítás közelgő 250. jubileuma kapcsán indult cikksorozatunkban áttekintjük az egyetem szerepét a nagy történelmi események idején.

A forradalom előkészítésében az egyetemisták fontos szerepet játszottak, a fővárosban a műegyetemisták voltak a kezdeményezők. Hozzájuk csatlakoztak a budapesti orvosegyetemisták is, amikor október 22-én 16 pontos követelést fogalmaztak meg, amit a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) küldöttgyűlés elé akartak terjeszteni 24-én. Ugyanakkor másnapra, október 23-ra a műegyetemisták szolidaritási tüntetést hirdettek meg a lengyel munkásfelkelők támogatására, és ehhez a Budapesti Orvostudományi Egyetem is csatlakozott.

23-án délelőtt az egyetemi DISZ vezetői, ügyesen kihasználva a feszült politikai helyzetet, Dr. Somogyi János DISZ-titkár vezetésével küldöttséget menesztettek az egészségügyi miniszterhez, Román Józsefhez. Itt sikerült rendkívüli támogatást szerezni a diákszállók felszereléséhez. Innen az egyetemhez közeli Kossuth Tüzértiszti Főiskolába siettek, hogy elérjék a katonai épületegyüttes átadását kollégiumi célokra. A Janza Károly vezérőrnagy, honvédelmi miniszterhelyettessel folyt tárgyalás meglepő eredménnyel zárult: az orvosegyetem megkapta a régóta igényelt épületet.

Az egyetem udvarán, az Üllői út 26. szám alatt lévő belső klinikai telepen ekkor már tömegesen gyülekeztek a hallgatók a délutáni felvonulásra. A belügyminiszter tiltó rendelkezése miatt a rektor is eltanácsolta a fiatalokat a felvonulástól. A feszültség egyre nőtt. A medikusok több csoportban, több útvonalon vettek részt a tüntetésen, és jutottak át Budára. A Bem-szobortól egy részük visszatért az ELTE Gólyavár épületébe, ahol a Petőfi Kör soron következő vitáját tartották A fiatal orvos és a társadalom címmel, a többiek pedig részt vettek az utcai eseményekben. A Petőfi-körben kialakult heves vitára végül a közeli Magyar Rádiónál kitört lövöldözés tett pontot. Itt lelte halálát az első budapesti áldozat, az V. éves medikus, Puskás Sándor.


Másnap az egyetemen megalakult az Orvosegyetem Forradalmi Bizottsága Dr. Pataki István docens, Dr. Prágay Dezső tanársegéd és Jankó Béla orvostanhallgató vezetésével. Egyben át is vették az egyetemi ügyek irányítását, ami annál könnyebb volt, mert a rektor a forradalom kitörése óta egyáltalán nem jelent meg irodájában. A legsürgősebb feladat a gyógyszer- és kötszerellátás megszervezése, illetve a mentési munkában való részvétel volt, hiszen folyamatosan özönlöttek a sérültek az egyetemi klinikákra. A hallgatók közül olyan sokan jelentkeztek szolgálatra, hogy jó részüket már nem is tudták feladattal ellátni, így ők más kórházakhoz fordultak. Többen kerültek a mentőkhöz, vagy közvetlen „frontszolgálatot” vállaltak egy-egy felkelő csoport mellett. Az akkor IV. éves medikus, Monos Emil a sebesültek ellátásánál nagy hasznát vette mindannak, amit mesterétől, Dr. Kovách Arisztidtől frissen tanult a traumás sokk kezeléséről.

Az egyetemen folyt sebesültellátás méreteiről csak elszórt adataink vannak, bár ebben minden klinika részt vett. A II. sz. Sebészeti Klinika 378 sebesültet kezelt október 23. és november 9. között, köztük 37 szovjet katonát. A II. sz. Gyermekgyógyászati Klinikán 80 civilt, 14 felkelőt és 12 szovjet katonát láttak el. Az Urológiai Klinikán kb. 170-re rúgott a beszállított sebesültek száma, akiket mindössze 4-6 orvossal és az ápolószemélyzettel láttak el. A közlekedés veszélyessége miatt a legtöbb helyen nem volt teljes a személyzet, ami tovább súlyosbította a bennlévők túlterheltségét.

A november 4-én indult szovjet támadáskor az egyetem, főleg annak belső klinikai telepe, ismét a harcok közepébe került. A fegyveres ellenállás központjainak számító szomszédos Corvin-köz, a Kilián-laktanya és a Tűzoltó utca az egyetemi klinikákat is célponttá tették. Ekkor érte tüzérségi találat a II. sz. Belgyógyászati Klinika A épületének 25. számú kórtermét, ahol minden ott fekvő beteg meghalt. A pincék megteltek sebtében lemenekített fekvőbetegekkel, szükségműtőkkel. Az egyetemi főépületnek ezúttal a jobb szárnya – a Bőrgyógyászati Klinika – pusztult el, de sok más épület is súlyos károkat szenvedett. Az I. sz. Szemészeti Klinika senki által nem védett Kálvária téri épületét szabályosan megostromolták az oroszok, a hatalmas vöröskeresztes zászlóval mit sem törődve. A fiatal ügyeletes orvos, Dr. Brooser Gábor lélekjelenlétének és a korábban elrendelt pincébe menekítésnek köszönhetően nem történt haláleset. A pusztulás mértéke megközelítette a háborúban elszenvedettet, bár akkor az ostrom 108 napig tartott. Az egyetemnek is komoly veszteséget jelentett a kivándorlás: a januári mérleg szerint 104 orvos és 76 egyéb alkalmazott távozott. A hallgatóság soraiból is sokan hiányoztak: 3 halott és 315 nyugatra menekült, a 3085 fős létszám csaknem 11 százaléka.

A novembertől meginduló letartóztatások, illetve a megtorlás egyik célja volt a forradalomban kulcsszerepet játszó egyetemi ifjúság megfélemlítése. Ennek során Tóth Ilona, VI. éves orvostanhallgatót egy koncepciós perben halálra ítélték, és 1957. június 27-én kivégezték.

A forradalom leverését követő kiábrándultság és passzív ellenállás tükröződött a párt létszámának alakulásában. Egy 1958 elején készült jelentés szerint a 2260 orvostanhallgató közül mindössze 71 fő (3,14 százalék) volt tagja az MSZMP-nek és 178 fő (7,8 százalék) a KISZ-nek. A 271 fogorvoshallgató között nem volt párttag, a KISZ-nek 31 tagja volt (11,4 százalék). Az 583 gyógyszerészhallgató között csak egy párttag (0,2 százalék) és 47 KISZ-tag (8 százalék) volt található. Sokatmondó adat, hogy az 1956-ban működött tanszékvezetők közül hányan újították meg párttagságukat a forradalom után. A 40 főből 9 párttagságára vonatkozóan nem maradt fenn adat, de közülük ketten külföldre távoztak. További 9 fő 1956-ban, és azt követően is pártonkívüli volt. A 22 MDP-tag tanszékvezető közül mindössze négyen léptek át az MSZMP-be, egyikük csak 1958-ban.

Dr. Molnár László, Központi Levéltár
Fotó: Bartalos Mihály 

A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs és Rendezvényszervezési Igazgatósága tette közzé.