Kopp Mária (1942-2012)

Az alábbiakban Dr. Túry Ferenc, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézet igazgatójának nekrológját, illetve a Skrabski Fruzsina - Kopp Mária lánya – által írt búcsúztatót tesszük közzé.

Mária hirtelen halt meg, álmában, váratlanul – mint akinek nincs sok ideje pepecselni ezzel az élettartozékkal. Élete utolsó napjáig bámulatos energiagazdagság jellemezte. Hiánya akkora űrt jelent, amelyet a hátramaradottak még nem tudnak teljes mértékben átlátni. Két hónapja ünnepeltük hetvenéves születésnapját egy kedves egyetemi ünnepségen. Az életkornak ez esetben semmi jelentősége nem volt, egy pályakezdő ifjúhoz illő lendülettel mesélt, élt. Kortalan és elpusztíthatatlan volt számunkra – a sors mégis másképp rendelkezett.

Három éve sincs, hogy szeretett férje és alkotótársa, Skrabski Árpád eltávozott mellőle. Az ő halálát igazából soha nem heverte ki. Még többet dolgozott, talán Árpád helyett is. Tempója szinte követhetetlen volt: párhuzamosan több kutatást, oktatást, közéleti tevékenységet folytatott, s mindig megmaradt szeretetreméltó embernek. Aki vele egyenrangúként kezelte a zöldfülű kezdőket vagy a takarítókat. Hallatlan érzéke volt a lelkesítéshez; jó ügyeknek nyert meg embereket.

1968-ban diplomázott a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, majd elvégezte a pszichológia szakot, később klinikai szakpszichológus lett. Személyközpontú pszichoterápiás képesítést szerzett, aztán kognitív viselkedésterápiában, a pánik kezelésében ért nemzetközileg is kiemelkedő eredményeket. 1993-ban alapította meg a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetét, amelynek 14 éven át volt igazgatója, ezt követően tudományos igazgatóhelyettese. Az akadémiai doktori fokozatig ívelő kutatásai a pszichoszomatika és a magatartás-epidemiológia témakörében váltak nemzetközileg ismertté. Az, hogy az általa alapított intézetet szerte a világon valóban jegyzik, az ő érdeme. A magyar népesség lelkiállapotát tanítómestere, Juhász Pál professzor nyomán felmérő, a Hungarostudy nevet viselő kutatásai alapvetők voltak, óriási adattárat jelentenek. Ezek értékéről a pályatárs, Bagdy Emőke professzor szavait idézem:

„Ha majd egykor áttekintő elemzés születik a legértékesebb magyar kutatásokról, minden bizonnyal az élre kerül ez a jelentőségében különleges, értékében felülmúlhatatlan, asszonyi szívóssággal és szeretettel vezetett vizsgálatsorozat”

Tudományos munkásságát mintegy 300 közlemény jellemzi. Több olyan könyve jelent meg, amely alapműnek számít. Alapító elnöke a Magyar Pszichofiziológiai és Egészséglélektani Társaságnak és a Végeken Egészséglélektani Alapítványnak. Több nemzetközi tudományos társaság vezetőségi tagja, nemzetközi és hazai folyóiratok szerkesztőbizottsági tagja.

Oktatóként igen népszerű és szuggesztív volt. Önálló doktori programot vezetett, színvonalas iskolát teremtett. Az oktatás mellett mindig fontos volt számára a betegellátás is. Amikor az intézet megalakult, ragaszkodott ahhoz, hogy a közvetlen gyógyítás is tartozzon a feladatok közé, s országos hatáskörű pszichoszomatikus szakrendelőt alakított ki. Talán kevesebben tudják, de a Pázmány Péter Katolikus Egyetem létrehozásában is alapvető szerepe volt.

Az utóbbi évtizedben munkásságában nagy szerepet kaptak alapvető nemzeti sorskérdések is: a népességfogyás, az öngyilkosságok elleni küzdelem, a boldogságkutatás. Létrehozta a Népesedési Kerekasztalt, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalmat, európai együttműködésekben vett részt, igen nyitott volt a legmodernebb, a biológiai-idegtudományi és pszichológiai tudományok integrációját jelentő kutatási irányokra. Minden értékes újdonságra felfigyelt és elragadó szakmai fanatizmussal tudott bennünket motiválni.

Nagyszabású életművét számos kitüntetéssel ismerték el. A legfontosabbak: a Magyar Pszichiátriai Társaság Nyírő Gyula-díja két alkalommal is, Szent-Györgyi Albert-díj, Polgári Magyarországért díj, Prima-díj, Magyar Örökség-díj, Stephanus-díj, Budapest díszpolgára, s halála előtt két héttel a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal.

Mi lesz velünk nélküle? Fel kell nőnünk – erre magasztalt fel bennünket. Pótolni nem lehet, emlékét méltó módon megőrizni kötelességünk. Túlzás nélkül: az egyetemé és az országé egyaránt.

Túry Ferenc

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

/Weöres Sándor: Bolero/

Ezt a verset a szüleim kiírták a konyhában a falra. Ezt néztem óvodás koromtól, és ezzel éltem, hogy mind elmegyünk. Otthon sohase volt tabu a halál, számtalanszor beszéltünk róla és mondták, mind a ketten mondták, anyukám és apukám is, hogy meg fognak halni. Meghaltak.

Szégyellem, hogy írok, mert senkire nem tartozik a fájdalom, de mégis úgy érzem, hogy ez segít, mert anyukám, Kopp Mária ennek a közösségnek fontos tüneménye volt; és tartozom neki annyival, hogy én írjam meg az első nekrológját.

Anyukám Kopp Jenő művészettörténész, a Fővárosi Képtár igazgatója és Waigand Ilona művészettörténész első lánya volt. Ő volt az első gyermek, még hét testvére született. Ő volt a legidősebb, az első, és ezzel megkapta azt a felelősséget is, hogy példát kell mutatnia. Azt mondják, hogy már kiskorában tudósos volt: nagyon okos.

Az ötvenes években édesapja nem írta alá az egyházi iskolák bezárását követelő nyilatkozatot, ezért kirúgták az állásából. Majd egy ismerősük szólt, hogy rajta vannak a kitelepítési listán, ezért elmenekültek Surányba, az egyszobás nyaralójukba. Anyukám itt nőtt fel, a Duna mellett, kecskéket legeltetett, verseket írt, matematikaversenyeket nyert. Közben édesanyja franciára és művészettörténetre tanította, ahogy az összes többi gyerekét is.

Édesapja belerokkant abba, hogy elveszítette a munkahelyét, hiszen egy ostyakészítő anyuka fiaként nagyon nagy szó volt, hogy művészettörténeti diplomát szerzett, aztán Rómában ösztöndíjat kapott. Amikor pedig kinevezték a Fővárosi Képtár igazgatójának, elérte mindazt, amiről álmodott. Ekkor nézte ki magának a bálkirálynő – Budapest legszebb lánya – nagymamámat, aki 18 évvel fiatalabb volt ugyan, de mégis sikerült meghódítani a szívét. A nagypapa nem bírta elviselni a surányi száműzetést, depressziós lett és megvakult. Anyukám ekkor határozta el, hogy pszichiáter lesz: eldöntötte, hogy kikutatja, hogyan alakulhat ki lelki okokból testi megbetegedés.

Nem ismertem a nagyszüleimet, mert még akkor meghaltak, amikor kicsi voltam, de annyit mesélt róluk anyukám, hogy olyan, mintha ismertem volna őket. Meséléssel életre lehet kelteni valakit. Remélem.

Anyukám egyébként a világ legcsodálatosabb anyukája volt. Mindenki azt hiszi, hogy a munka mellett nem jutott ideje ránk, de ez nem igaz. Mindig ott volt mellettem, ha szükségem volt rá. Nagyon okosan tudott szeretni, igaziból. Amikor kicsi voltam, esténként olvasott, és én odabújtam hozzá. Ha rossz jegyeket hoztam, mindig biztatott, hogy nem ez számít, nagyapám is rossz volt matekból. Ha hazacipeltem a legfurcsább barátaimat, ő mindenkit komolyan vett. És dicsért, dicsért, dicsért. Apukámat, nővéremet, engem.

Nagy tudós volt az anyukám, csodálták őt itthon és külföldön. Szerteágazó kutatásai voltak: a boldogsághormonról írt tudományos dolgozatot, kidolgozott egy légzésterápiát a szorongás csökkentésére és felmérte az ország lelkiállapotát apukámmal közösen, és ez alapján javaslatokat tettek az ország testi-lelki egészségének javítására. Együtt alapították újra a rendszerváltás után a lakásunkon a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet. Együtt indították a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalmat a kívánt gyermekek megszületése érdekében. Nem tudom leírni, hogy mennyi mindent szervezett és dolgozott. Lehetetlen. Mostanában azt kutatta, hogy mitől lehetünk boldogok, boldog házasok. Ő nagyon boldog házasságban élt, bár azt mondta, hogy a szerelem betegség és ő barátságból ment hozzá apukámhoz, de az ő kapcsolatuknál szenvedélyesebbet nehezen lehet elképzelni. Nő volt. Titok. Megfejthetetlen. Bár sokat szerepelt, de nagyon zárkózott volt. Apukám örökké meg akarta hódítani, de kicsit mindig meghódíthatatlan maradt. Fájdalmairól, kétségeiről csak nekünk beszélt. Volt egy titkos énje, a mi titkos anyukánk volt.

Fruzsikám! – mondta. Felszólító módban, mert mindig volt arra ötlete, hogy mit kellene csinálni. Most nem mondja és nem tudom. Agyondolgozta magát, mert adni akart és örült, hogy még az utcában dolgozó munkások is megköszönték neki, hogy mennyit segít.

Hétfőn este még beszéltünk, teljesen jól volt, aztán tegnap holtan találtam otthon. Itt lakunk egy házban, itt voltam felette, de nem tudtam, hogy baj van. Délután még a nővérem kislányával sétáltunk és róla beszélgettünk, hogy milyen okos. Anyukám úgy szervezte, hogy mi mind együtt lakunk, ők, a nővéremék és mi. Egy csoda így együtt élni, együtt ebédelni, átfutni egymáshoz tejfölért. Itt maradtunk egymásnak, nélküle.

Januárban lett 70 éves. Születésnapi ajándékból elutaztunk együtt a Szentföldre. Végigmentünk a keresztúton. Boldog volt és nagyon bánatos. Nem tudott apukám nélkül élni. Meg akart halni, mert vágyott apám után. Most együtt lehetnek. Mi meg együtt itt lent.

Ha végiggondolom, hogy mit várna tőlünk, lányaitól, akkor azt, hogy bizonyítsuk be, hogy elég erős a hitünk ahhoz, hogy elviseljük a halálát és, hogy mindig legyünk bátrak és tegyünk apukám, anyukám dicsőségére!

Skrabski Fruzsina