Volt orvostanhallgatóként, de immár orvosként is az egészség megőrzésére, a prevenció fontosságának hangsúlyozására, a hazai egészségnevelés fejlesztésére törekszik. Véleménye szerint jó volna, ha mindannyiunkban kialakulna egy „háziorvosi” szemlélet, például azon döntések meghozatalakor, amikor az a kérdés, mit emeljünk le a boltban a polcról, vagy mit csináljunk szabadidőnkben, járjunk-e szűrővizsgálatra, illetve hódoljunk-e káros szenvedélyeinknek. Ezt az attitűdöt nevezhetjük akár nulladik lépésnek is, hisz ekkor még nem a rendelőben várakozunk. Első hallásra mindez talán könnyű feladatnak tűnhet, ám a fejekben sokszor nehezebb rendet tenni, mint kezelni egy vakbélgyulladást. Dr. Hajnes József figyelme folyamatosan az egészség értékének megbecsülésére irányul, mely területen a Budapesti Orvostanhallgatók Egyesületének egykori elnöke jelentős sikereket ért el. Teljesítményét doktorrá avatásán a Pro Universitate Díj ezüst fokozatával ismerték el.
– Mikor, minek a hatására döntöttél úgy, hogy orvos szeretnél lenni?
– Tizenöt évesen Németországban diákmunkát vállaltam, és ott egy rossz mozdulat következtében olyannyira megrántottam a nyakamat, hogy utána nem tudtam megmozdítani. Egy héten keresztül minden nap szakorvoshoz jártam, aki 5-10 fokokat mozgatva szüntette meg a nyakizmaim merevségét. Ezalatt az egy hét alatt olyan orvosi ellátásban részesültem, és olyan páciensközpontú rendelőben voltam, aminek hatására arra az elhatározásra jutottam, hogy én is hasonló közegben, és ilyen mentalitással szeretnék dolgozni. 
Tizedikesként éppen fakultációt kellett választanom, így került a látóterembe az a két tantárgy, amit addig elég erőteljesen ignoráltam. A biológiára és a kémiára idáig úgy tekintettem, hogy ezekre a tárgyakra soha életemben nem lesz szükségem. Így aztán elkezdtem külön órákra járni, és a tanulás a korábbiaknál nagyobb hangsúlyt kapott az életemben. Végül előrehozott érettségin kémiából tettem emelt szintű vizsgát, ami nagyon jól sikerült.
– Miközben hallgattalak az jutott az eszembe, hogy a legtöbben már itt feladnák és a könnyebbik utat választanák – keresnének egy másik szakmát. Rajtad viszont mindig azt látom, hogy folyamatosan ötletelsz, a kitűzött céljaidért pedig megküzdesz.
– Tudom, hogy mindazok számára, akik ismernek, meglepő, de nem vagyok céltudatos. Mindenki úgy tekint rám, hogy pontosan tudom mi lesz velem egy, két, vagy akár tíz év múlva, de én nem így élek. Néha azt sem tudom, mi vár rám holnap. Szekszárd mellett nőttem fel, kisvárosi, vidéki emberként a családi, közösségi kapcsolatok mindig nagyon fontosak voltak és lesznek számomra. A fővárosról azt gondoltam, ezektől az értékektől eltávolítana. Ezért az egyetemi éveimet Debrecenben képzeltem el. A jelentkezési határidő előtti utolsó órában döntöttem úgy, hogy megváltoztatom a sorrendet és a Semmelweis Egyetemet teszem az első helyre. Tehát a Semmelweisre sem tudatosan készültem, de tény, hogy a hirtelen ötlettől vezérelt elhatározásomnak ma már kifejezetten örülök. Mindaz, amitől tartottam, szerencsére alaptalannak bizonyult. Harmadévesen, amikor kapcsolatba kerültem a Budapesti Orvostanhallgatók Egyesületével (BOE) egy nagyon inspiráló, összetartó közösséget ismerhettem meg. Eleinte önkéntes tagként vettem részt a munkában, azonosultam az egyesület céljaival, és később elnökként is szívvel lélekkel dolgoztam azért, hogy a hazai egészségnevelés területén minél jobb eredményeket érhessünk el. Célkitűzéseinket az Általános Orvostudományi Kar vezetői és oktatói is maximálisan támogatták, akik ismereteik átadásán túl, felkészítettek bennünket a felelősségteljes, nagybetűs életre is.
– Néhány hete az avató ünnepségen te búcsúztál a magyar hallgatók nevében. Ugyanezen az ünnepségen Pro Universitate Díj ezüst fokozata kitüntetésben részesültél, ami a legmagasabb szintű egyetemi elismerés, melyet hallgató kaphat. Noha beszélgetésünk elején azt mondtad, nem szoktál előre tervezni, véleményed szerint ezek a sikerek milyen hatással lehetnek a jövődre?
– 
Úgy gondolom, a díjat nem egyedül, hanem a BOE tagjaival közösen kaptuk. Olyan csapat állt mellettem, akik nemcsak mindenben támogattak, hanem a munkájukkal hozzájárultak ahhoz, amit az utóbbi években sikerült elérnünk. Beleértve a nehéz, fárasztó időszakokat is, amikor az a közösség tartotta bennem az erőt, akik körülvettek. Engem mindig az visz előre, ha olyan emberek társaságában vagyok, akik elhivatottak, tettre készek, mert csak ilyen erőforrásból lehet értéket teremteni. A jövőmet hasonló közegben képzelem el, hisz továbbra is az egészségneveléssel foglalkozom. Emellett köteleztem el magam, és immár tágabb területen igyekszem a prevenció fontosságát terjeszteni.
– Az egészségnevelés, az egészségtudatosság nagyon nehezen megfogható; nehéz megállapítani hol kezdődik és hol vannak – egyáltalán vannak-e határai. Olyan területet választottál, ami idehaza és talán nemzetközi szinten is egyelőre még gyerekcipőben jár. A te utad lehet, hogy épp az útkeresés.
– Ilyen tekintetben ezen még nem gondolkodtam el, de azt hiszem, ebben kiegyezhetünk. A prevenció kapcsán sokat járok vidékre és azt tapasztalom, hogy mindenki csak a bajáról, a betegségéről beszél. Az emberek egyből arról kezdenek beszélni, hogy épp milyen orvoshoz járnak, milyen kezelést kapnak, vagy milyen gyógyszereket szednek. Azonban senkit sem hallottam, aki azt mondta volna, mennyire örül annak, hogy egészséges. Az egészség manapság sajnos nem téma. Ennek megfelelően nem kezeljük olyan értékként sem, amire vigyáznunk kellene. Azt hiszem, elsősorban ezen a szemléleten szeretnék változtatni. Az egészségünket vissza kell helyeznünk a prioritási listánk legelejére, oda ahol most a megélhetés, a javak megszerzése áll. Persze fontos, hogy tudjunk az életben boldogulni, fontos a lakhatás, fontos hogy képesek legyünk eltartani a családunkat, de ha mindeközben elhanyagoljuk az egészségünket, minden addigi törekvésünk hiábavalónak, értelmetlennek bizonyulhat.
– Létező társadalmi jelenségről beszélsz, a 22-es csapdájáról, amire kezdeményezések voltak már, de áttörő sikert mindeddig nem sikerült elérni.
– Hogyan várhatnánk el ezen a területen áttörést, ha generációkon keresztül az egészségnevelés nem jelent meg az oktatási rendszerben? A társadalom túlnyomó többségének az egészségével, a testével kapcsolatos döntéseit jelen pillanatban is úgy kell meghoznia, hogy közben nincs róla megfelelő háttértudása, információi hiányosak. Ugyanakkor az egészség megőrzésének vonatkozásában is igaz az a mondás, mely szerint ki mint vet, úgy arat. Vagyis az egyéni felelősség jelentőségét sem kerülhetjük ki. Úgy gondolom, erről manapság már nem elegendő beszélgetni, eljött a cselekvés ideje. 
Legnagyobb örömömre a tanulmányaim végeztével egy olyan jelentős egyetemi projektbe, Európai Uniós pályázatba sikerült becsatlakoznom, ami lehetőséget biztosít egy egészségfejlesztési program megtervezésére. Ilyen szempontból a Semmelweis Egyetemnek ez nagyon komoly társadalmi szerepvállalása, hisz egyetemünk három fő pillére az oktatás, a gyógyítás és a kutatás mellé az egészségnevelés negyedik tartóelemként csatlakozhat. Jelenleg közel húsz ember összehangolt munkájával egy olyan nagyszabású tanulmányon dolgozunk, melyet hamarosan igyekszünk letenni a július elsejével megalakult rektori kabinet asztalára. Elképzeléseink között szerepel a karokon átívelő bázisműhely kialakítása, amely mind az oktatásban, mind a kutatásban integrálni tudja az egészségtudatos szemléletet.
Szöveg: Tarnóczy-Tóth Katalin