Betűméret: A A A

Dr. Donáth Tibor: PRóza

PRóza


PRróza, legalábbis így írta nevét komputer-nyelven. Valójában a neve P. Róza volt, ahogy manapság az újságokban írják, ha nem akarják a vezetéknevet felfedni. Mindenesetre E-mail címe proza. kukac, s valami hu volt, amiből tudottá vált, hogy valahol Magyarországon él, de nem kukac, hanem orvostanhallgató, pontosabban orvostanhallgatónő, vagy egyszerűen medika.

Szóval, hogy szavam ne felejtsem, PRóza orvostanhallgató volt és nem. Ami még kezdetben az emberségből volt benne, azt – hála a szülői háznak és a későbbi környezetének, az egyetemet is beleértve,sikerült kiölni belőle. Most már valahol a 6. évben járt, közel a beteljesedéshez és sikerült egy olyan lénnyé válnia, aki a hozzáfordulókat kizárólag aranyat adó tárgyaknak tekinti.

Ennek a PRózának személyiség-fejlődését szeretném elmesélni Nektek most, valóban prózában.

Kezdjük talán a szülői házzal, mert a szülői környezet, az ott kapott benyomások, a nevelés, a genetikus materiánál is fontosabb személyiségformáló tényező. Először tisztázzuk, mit is jelent – kizárólag human értelmezésben – a gyereknek az, hogy szülő?

Kicsit elmeditálva, paleoarcheológiailag a szülő a biológiai evoluciós sor különleges teremtménye. Az emberré válás során az australopitecus aferentis-ból kiindulva, valahol a homo erectus és homo habilis szintjén elakadt és nem a homo sapiens irányába fejlődött, hanem az előbbiekről leszakadva vak vágányra tévedt és így nem került a homo sapiens fejlődési vonalába.

Fő jellemzői: különleges, hatalmas arckoponya, szűk agykoponya, mely utóbbiban fejletlen agyvelő lakozik. Lokomóciója bipedalis mechanizmusú. Viselkedését tekintve legkarakterisztikusabb az un. “ bear cult” azaz az utódnevelés fetisizálása, s minthogy agyveleje primitív, az utód nevelésben a mértékadó kritikai megítélés teljes mértékben hiányzik, s minthogy e szülői funkciót egész életén keresztül egyetlen fő feladatának tekinti, olykor sarja érdekében egyik oldalról mindenfajta agresszióra képes, másik oldalról pedig a már elért bipedal fejlődési fokról ismét 4 lábra ereszkedhet,akár a mai értelemben vett térdelő helyzetig bezáróan.

Jóhiszeműek olykor a szülőt a homo neandertalensishez, vagy a homo heidelbergensishez hasonlítják, de azt hiszem ez az összehasonlítás az utóbbiakra nézve akár sértő is lehet.

Száz szó is egy, az embert szülő az élővilág nem éppen legsikerültebb teremtménye, ami még nem volna annyira kétségbeejtő, de mindennek sajnos minden esetben az utód látja – már nem is korrigálható – kárát.

De vissza a történethez.

PRóza szülei tulajdonképpen átlagemberek voltak. Mindegyiküknek volt ugyan 2-3 diplomája, Ph.D.-jük, mindketten habilok voltak / csak zárójelben jegyzem meg, hogy egy habil-nak is lehet a gyereke debil/ , s talán még az akadémiai doktori fokozattal is bírtak, de mint szülők , csak egyet tudtak, hogy ha törik, ha szakad; egyetlen sarjuknak sok pénzt hozó diplomát kell biztosítani.

Nem volt itt érdekes a gyerek, a kis PRóza valamifelé irányuló érdeklődése, képességeinek megítélése, egy dolog döntött, mi hozza a legtöbb pénzt majd számára. Mi ez, ha nem az aranyborjú fetisizálása, a disznófejű Nagyúr térhódítása, egy kialakulóban lévő család modell, agyon hajszolt, mindent előteremtő szülők és lábukat lóbáló, unatkozó, vágy és cél nélküli sarjadékok.

A privatizáció kapóra jött. Az apa , a mindenkori, akit joggal lehetne nevezni a természet adta bankárnak, olyan rendelőt rendezett be lányának, melyben helyet kaptak a legdrágább, a legmodernebb diagnosztikai és terápiás műszerek, egy olyan rendelőt, melyről ma az állami egészségügyi ellátás még álmodni sem mer. Álom volt ez, ahogy Capote mondja “ álom luxus kivitelben” és PRózának a kisujját sem kellett mozdítania létrehozásáért. A szülők büszkék , elégedettek voltak, hitték, hogy lányukért a legjobbat tették. A kis PRóza még csak hatodéves, de már autója, öröklakása volt és berendezett rendelő várta. A szülők hitték, hogy jó befektetést csináltak, látták lelki szemeik előtt, hogy már az első héten csőstől fognak áramlani a betegek, akik kiéhezettek a korszerű orvosi ellátásra; csak azt nem tudták, hogy a kis PRózában ez a tökéletlen – fentebb már említett bear cult, észtelen szülői gondoskodás súlyos személyiségfejlődési zavart, jellemtorzulást, az erkölcsi normák felborulását eredményezte.

Ez a leendő fiatal orvos a betegben kizárólag újabb pénzforrás lehetőségét látja. Kialakított luxusigényeinek kielégítőit és ennek megfelelően a beteg számára csak annyit fog érni, amit belőle ki lehet sajtolni.

Magam legyek jövőbelátó? Mondjam szemébe, hogy soha boldog nem lesz, családja bűneként felróhatóan mesterségesen feltornáztatott igényszintjét, melyet később maga is egyre magasabbra lökdös, s melynek megvalósítását, mint egyetlen életcélt, elérni soha nem fogja? Ugyanakkor elveszik számára a hivatás magasszintű művelésével járó jóleső érzés, a betegek hálás visszajelzései nyomán fellépő kielégültség, örömérzés.

Kedves kis PRóza, nem vagy egyedül ebben a magát kereső, botladozó új magyar társadalomban. Sajnállak benneteket, mert a pénz bűvöletében elveszik számotokra a segítségnyújtásban, az együttérzésben rejlő szépség és öröm, mely kielégülést adó életérzés most már egy életre elveszett. De ennek további ecsetelése- ha megértette a tisztelt hallgató írásom indító okát – már nem a kis PRózáról írt prózám feladatköre.

dr. Donáth Tibor